Túl hangos a gyerek a játszótéren? A közösségi normák és a gyermeki viselkedés határai

A játszótér, ez a pezsgő, színes mikrokozmosz, a gyermekkor természetes élettere. Itt zajlik a szocializáció, a mozgásfejlődés, és ami a legjellemzőbb: az önfeledt, hangos játék. Kevés dolog tölti el annyi tiszta örömmel a szülőt, mint látni, ahogy a gyermek felszabadultan rohan, nevet és kiabál a friss levegőn. Ám ez a felszabadult hangzavar gyakran ütközik a felnőtt világ csendre és rendre vonatkozó igényeivel. Mikor lépjük át azt a láthatatlan határt, ahol az egészséges gyermeki zaj már zavaró, sőt, a közösségi normákat sértő viselkedéssé válik?

A szülőség egyik legnagyobb kihívása éppen abban rejlik, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a gyermek természetes impulzusai és a társadalmi elvárások között. Különösen igaz ez a nyilvános terekre, ahol nemcsak a saját családunk, de idegenek is jelen vannak. A kérdés nem az, hogy a gyerekeknek szabad-e hangosnak lenniük – hiszen ez a lényük része –, hanem az, hogy miként taníthatjuk meg nekik a hangerő szabályozásának művészetét, figyelembe véve a környezetüket.

A zaj mint a gyermeki létezés esszenciája

Ahhoz, hogy megértsük, miért kiabálnak a gyerekek, vissza kell térnünk a gyermeki fejlődés alapjaihoz. A zaj, a hangos kommunikáció nem feltétlenül a rossz nevelés jele, hanem gyakran a belső állapotok, az izgalom és az energia természetes manifesztációja. Különösen a kisgyermekek számára a hangos beszéd, a sikítás egyfajta szenzoros visszajelzés. Minél hangosabban kiáltanak, annál jobban érzékelik a saját létezésüket, annál erősebbnek tűnik a játék élménye.

Ezen túlmenően, a nagymozgások és a hangképzés között szoros kapcsolat áll fenn. Amikor egy gyermek fut, ugrál, mászik vagy hintázik, a fizikai aktivitás automatikusan magasabb hangerőt generál. Ez egyfajta „motoros hang” – az energiafeleslegnek ki kell jönnie valahol, és a hangszálak gyakran ennek a kitörésnek az elsődleges csatornái. A játszótéri viselkedés tehát ritkán tud csendes lenni, hiszen maga a tér a felfedezésre, a határok feszegetésére és a motoros örömre van tervezve.

Fontos különbséget tenni a „zaj” és a „kommunikáció” között. A zaj lehet céltalan sikítás, puszta energiakibocsátás. A kommunikáció viszont, még ha hangos is, célzott: a játékpartnerek elérése, a lelkesedés kifejezése, vagy egy veszélyre való figyelmeztetés. A szülői feladat az, hogy megtanítsuk a gyermeknek, mikor melyik forma elfogadott, és mikor kell a hangerőt a kommunikáció szintjére redukálni, elhagyva a puszta zajkeltést.

A játszótér mint a közösségi normák iskolája

A játszótér nem egy elszigetelt, személyes tér; ez egy közösségi színtér, ahol az emberek találkoznak, akiknek eltérőek a zajtűrési küszöbeik, eltérőek a nevelési elveik, és eltérőek a pillanatnyi hangulataik. Amikor belépünk egy ilyen közösségi térbe, mindannyian – szülők és gyerekek egyaránt – elfogadunk egy íratlan szabályrendszert, az úgynevezett közösségi normákat.

Ezek a normák magukban foglalják a mások tiszteletét, a sorban állást, a biztonságos játékot, és igen, a zajszint kezelését is. Míg otthon a nappaliban a hangos rohangálás és kiabálás (bizonyos határok között) tolerálható, a játszótéren figyelembe kell venni, hogy a szomszéd padon egy fáradt nagyszülő pihen, vagy egy másik gyermek éppen egy csendesebb, koncentrációt igénylő homokvárat épít.

A szülői felelősség itt válik a leginkább láthatóvá. Mi vagyunk azok, akik tolmácsoljuk a gyermeki viselkedést a felnőtt világnak. Ha a gyermekünk túl hangos, a többi szülő nem a gyereket, hanem minket ítél meg. Ez a teher néha nyomasztó lehet, de valójában egy lehetőség: a játszótér ideális terep a szociális készségek gyakorlására.

A hangerő és az empátia kapcsolata

A hangerő szabályozásának megtanítása szorosan összefügg az empátia fejlődésével. A gyermeknek meg kell értenie, hogy a saját hangja hogyan hat másokra. Ez a felismerés nem jön automatikusan; a szülőnek kell segítenie a gyermeknek abban, hogy a másik szemszögéből lássa a helyzetet.

„Látod, az a kisfiú most egyedül játszik a hinta alatt. Ha te most nagyon hangosan sikítasz, megzavarod a játékát, vagy akár meg is ijesztheted. Próbáljunk meg olyan hangerővel beszélni, amivel még hall minket, de őt nem zavarja.”

Ez a fajta kommunikáció segít a gyereknek belsővé tenni a közösségi normák lényegét: az együttélés azt jelenti, hogy figyelembe vesszük egymás igényeit, még akkor is, ha a saját izgalmunk éppen a tetőfokán van. Ez a folyamat hosszú, de minden sikeres játszótéri interakció egy apró lépés az érett, felelős felnőtté válás felé.

Amikor a hangerő a szabályozatlanság jele

Nem minden hangos viselkedés ártatlan, játékos kiáltás. Néha a túlzott hangerő mögött komolyabb érzelmi szabályozási nehézségek állnak, vagy egyszerűen csak a figyelemfelkeltés eszköze. A szülőnek meg kell tanulnia dekódolni a hangoskodás mögötti üzenetet.

Ha a gyermek dühből, frusztrációból vagy félelemből kiabál, a játszótér pillanatok alatt konfliktus zónává válhat. Ilyenkor a hangerő már nem a játék része, hanem egy belső feszültség külső megnyilvánulása. A helyzet kezelése megköveteli a szülő azonnali beavatkozását, de nem a megszégyenítést, hanem a megértést és a határozott terelést.

A figyelemfelkeltő kiabálás: Egyes gyerekek megtanulják, hogy a hangos viselkedés a leggyorsabb módja annak, hogy a szülő vagy a többi gyerek feléjük forduljon. Ha a gyermekünk minden apró eseményt sikítással kísér, az arra utalhat, hogy a csendesebb, normális hangerővel zajló interakciók nem kapnak tőlünk elegendő figyelmet. Ilyenkor a probléma gyökere a szülő-gyermek kapcsolatban keresendő, nem a játszótér zajszintjében.

Szenzoros túlterheltség: Előfordul, hogy maga a játszótér – a sok mozgás, a hirtelen fények, a szél, a többi gyerek hangja – túl sok ingert jelent a gyermek számára. Ez a szenzoros túlterheltség (overload) gyakran vezet kiabáláshoz, síráshoz, vagy kontrollálatlan zajkeltéshez, mivel a gyermek idegrendszere próbálja feldolgozni a túl sok információt. Érzékenyebb gyerekeknél ez könnyen előfordulhat, és ilyenkor a legjobb megoldás a rövid, de azonnali kilépés a helyzetből, egy csendes sarok megkeresése, vagy hazamenetel.

A szülői reakció jelentősége

Hogyan reagáljunk, ha a gyerekünk túl hangos? A legrosszabb, amit tehetünk, ha mi magunk is kiabálva próbáljuk csendre inteni őt. Ez paradox módon hiteltelenné teszi az üzenetünket, és azt a mintát közvetíti, hogy a hangerő emelése az egyetlen hatékony kommunikációs eszköz.

A hatékony stratégia a fizikai közelség és a halk hang használata. Menjünk oda a gyerekhez, guggoljunk le a szintjére, várjuk meg, amíg ránéz, és csak ezután szóljunk hozzá, halk, de határozott hangon. „Látom, mennyire izgatott vagy. Ez szuper! De nézd meg, milyen közel állsz most másokhoz. Kérlek, használd a benti hangodat.” Ez a módszer azonnali figyelmet igényel, és a hangerő csökkentésével a gyermeknek is csökkentenie kell a saját volumenét, hogy halljon minket.

A játszótéri konfliktusok kezelése: a mi és a mások gyereke

A játszótér gyakran válik a szülői elvek ütközőpontjává. Mi történik, ha a mi gyermekünk hangoskodása zavarja a másik szülőt, vagy fordítva: ha egy idegen gyermek kiabálása okoz problémát nekünk vagy a mi gyerekünknek?

A magyar játszótéri etikett gyakran passzív-agresszív. Ritkán fordul elő, hogy egy szülő közvetlenül szólna a másik gyermekéhez vagy a másik szülőhöz. Inkább feszült tekintetekkel, felsóhajtásokkal vagy a saját gyermekhez intézett, de valójában a másik szülőnek szánt megjegyzésekkel kommunikálunk. Ez a feszültség elkerülhető a nyílt, de udvarias kommunikációval.

Amikor a mi gyerekünk a hangos

Ha azt látjuk, hogy a gyermekünk túlzottan hangos, és ez másokat zavar, a legfontosabb, hogy azonnal elismerjük a helyzetet és cselekedjünk. Ne várjuk meg, hogy a másik szülő szóljon. Ez a proaktív lépés azonnal csökkenti a feszültséget és mutatja, hogy tisztában vagyunk a közösségi normákkal.

„Elnézést kérek, látom, hogy zavarja magukat a kiabálás. Kérem, csak egy pillanat, már szólok is neki.” Ez a rövid mondat a többi szülő felé azonnali szövetséget teremt, és jelzi, hogy nem vagyunk passzívak. Ezután a gyermekhez fordulva, a fent említett halk, közeli módszerrel orvosoljuk a helyzetet.

A közösségi normák betartásának tanítása: A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy a szabadsága ott ér véget, ahol a másik ember kényelme kezdődik. Ez nem a gyerek szellemét töri meg, hanem a társadalmi együttélés alapjaira tanítja meg. A viselkedési határok feszegetése természetes, de a szülő feladata a határok világos kijelölése.

Amikor a másik gyerek a hangos

Ez a kényesebb helyzet. Ha egy idegen gyermek túl hangos, és ez zavarja a mi családunkat, először is mérlegelnünk kell: mekkora a zajszint, és valóban indokolt-e a beavatkozás? Ne felejtsük el, hogy a játszótér alapvetően hangos hely.

Ha a zajszint átlépi az általánosan elfogadott határokat (pl. fülsiketítő sikítások sorozata, agresszív kiabálás), a legelső és legudvariasabb lépés mindig a másik szülő felé irányuljon. Soha ne a gyermeket fegyelmezzük közvetlenül, hacsak nem áll fenn közvetlen veszély.

„Elnézést kérek a zavarásért, de a kisfiam kicsit megijedt attól a hangos sikítástól. Esetleg tudna szólni neki, hogy kicsit halkabban játsszon?” Ez az udvarias, de célzott kérés a legtöbb esetben eredményre vezet. Ha a másik szülő nem reagál, vagy nincs jelen, és a helyzet tarthatatlan, nekünk kell eldöntenünk, hogy elhagyjuk-e a játszóteret, vagy megvédjük-e a saját gyermekünk érdekeit. Ez utóbbi esetben, ha a mi gyermekünk a hangzavar áldozata, támogassuk őt abban, hogy távolabb húzódjon, és verbalizálja az érzéseit: „Látom, zavar a hangoskodás. Gyere, menjünk át a homokozóba, az csendesebb.”

A belső hang megtalálása: a hangerő szabályozásának pszichológiája

A hangerő szabályozása nem egyszerűen fegyelmezés kérdése, hanem a gyermek végrehajtó funkcióinak (executive functions) fejlesztése. Ez magában foglalja az önkontrollt, a munkamemóriát és a kognitív rugalmasságot. Amikor egy gyermek izgatott, az agyának impulzív része veszi át az irányítást, és nehezebb lelassítani a reakciót, beleértve a hangos kiáltást is.

A szülő feladata, hogy segítsen a gyermeknek kialakítani egy belső „hangerőmérőt”. Ezt a képességet leginkább játékos módon lehet fejleszteni, nem pedig szigorú tiltásokkal.

Gyakorlati módszerek a hangerő szabályozására

1. A hangerő skála bevezetése: Készítsünk közösen egy skálát 1-től 5-ig. Az 1-es a suttogás (titkok), a 3-as a „beszélgetős hang” (iskolai hang), az 5-ös pedig a „játszótéri hang” vagy „vészjelző hang” (csak veszély esetén). Amikor a gyermek túl hangos, kérdezzük meg: „Melyik számon vagyunk most? Szerintem 4-esen. Tudnál 3-asra váltani?” Ez a vizuális, játékos megközelítés eltávolítja a konfliktust a személyes síkról.

2. Modellezés: Használjunk mi magunk is tudatosan hangerő variációkat. Ha a gyermekünk hangos, mi váltsunk suttogásra. Ezzel arra kényszerítjük őt, hogy csendesedjen el, ha hallani akarja, amit mondunk. Ez egy rendkívül hatékony, non-verbális fegyelmezési módszer, amely a játszótéri viselkedés finomhangolására is alkalmas.

3. „A csendes játék” pillanatai: Vezessünk be rövid, strukturált csendes játékokat. Például, a játszótéren tartsunk 2 perces „figyeljünk a madarakra” játékot, ahol a cél az, hogy a lehető legcsendesebben álljunk és hallgassuk a környezet hangjait. Ez megtanítja a gyermeket arra, hogy a csend is lehet értékes és szórakoztató.

A hiperaktivitás és a zaj: mikor kérjünk szakmai segítséget?

Fontos, hogy a szülő meg tudja különböztetni az átlagos, egészséges gyermeki zajt és a valóban problémás, kontrollálatlan zajkeltést. Egyes esetekben a túlzott hangerő, a folyamatos kiabálás vagy a képtelenség a halkabb játékra neurológiai eltérésekre utalhat.

A figyelemhiányos hiperaktivitás zavarral (ADHD) élő gyerekek számára különösen nehéz lehet a hangerő szabályozása. Az impulzivitás és az érzelmi szabályozás hiánya miatt gyakran reagálnak nagyobb hangerővel a környezeti ingerekre. Számukra a játszótér ingergazdagsága szinte lehetetlenné teszi a 3-as szintű beszédhang fenntartását.

Ha azt tapasztaljuk, hogy a gyermekünk:

• Képtelen lecsendesedni még kérésre vagy figyelmeztetésre sem.
• A kiabálás agresszióval vagy dührohamokkal társul.
• A játszótéri zaj elviselhetetlen a számára, és emiatt kontrollálatlanul kiabál.

…akkor érdemes lehet szakemberhez fordulni. Egy gyermekpszichológus vagy fejlesztőpedagógus segíthet a szülőnek és a gyermeknek abban, hogy speciális stratégiákat dolgozzanak ki az érzelmi szabályozás javítására és a közösségi terekben való sikeresebb részvételre.

A tolerancia és a játszótéri tisztelet kultúrája

Végül, de nem utolsósorban, nekünk, szülőknek is el kell fogadnunk, hogy a játszótér zajos hely. Nem várhatjuk el a gyermektől, hogy úgy viselkedjen, mintha egy könyvtárban lenne. A közösségi normák betartása kétirányú utca: mi tanítjuk a gyerekeinket a csendre, de el is fogadjuk mások gyermekeinek természetes zaját.

A felnőtt tolerancia kulcsfontosságú. Ha minden apró kiáltásért azonnal rászólunk a gyerekre, vagy feszülten figyeljük a többi szülőt, azzal elvesszük a játék örömét és a játszótér felszabadult hangulatát. A gyermeki zaj része a növekedésnek, és amíg a hangerő nem sértő, nem agresszív, és nem okoz kárt, addig engedjük meg a gyerekeknek a kibontakozást.

A tisztelet kultúrája azt jelenti, hogy mi magunk is példát mutatunk. Ha a gyermekünk látja, hogy udvariasan, halk hangon kommunikálunk más szülőkkel, még akkor is, ha azok gyermeke hangosabb a kelleténél, akkor megtanulja, hogy az empátia és a nyugalom erősebb eszközök, mint a kiabálás vagy a konfliktus. Ez a fajta felnőtt mintázat az, ami hosszú távon valóban alakítja a gyermek játszótéri viselkedését és a közösségi terekben való eligazodását.

A játszótéri hangoskodás hosszú távú hatásai

Ha a gyermekünk következetesen túl hangos a játszótéren, és mi szülőként nem avatkozunk be, azzal hosszú távú negatív mintákat rögzítünk. A gyermek azt tanulja meg, hogy a saját impulzusai és igényei felülírják a közösség szabályait, és hogy az ő hangja a legfontosabb. Ez a magatartás nemcsak a játszótéren, de később az iskolában, a munkahelyen és a baráti kapcsolatokban is problémákat okozhat.

Ezzel szemben, ha a gyermek megérti, hogy a hangerejét a helyzethez kell igazítania – hangosan kiabálhat a focipályán, de halkabban kell szólnia a csúszdára várva –, akkor megtanulja az önkontrollt és a helyzetfelismerést. Ez a képesség az egyik legfontosabb eszköz, amit a szülők adhatnak a gyermekük kezébe a sikeres társadalmi beilleszkedéshez.

A játszótér tehát nem csupán egy hely a játékra, hanem egy nevelési laboratórium. Itt tanulják meg gyermekeink, hogy a világ nem csak róluk szól, és hogy a szabadság nem a korlátok teljes hiányát jelenti, hanem a mások szabadságának tiszteletben tartását is. A mi feladatunk, hogy ezt a bonyolult egyenletet türelemmel, szeretettel és következetességgel oldjuk meg, minden egyes hangos kiáltásnál, minden egyes felszabadult nevetésnél.

Gyakori játszótéri szituációk és megoldási javaslatok

Nézzünk néhány tipikus helyzetet, amelyekben a hangoskodás problémát okozhat, és vizsgáljuk meg, hogyan kezelhetjük ezeket a helyzeteket hatékonyan, megőrizve a gyermek önbecsülését és a közösségi békét.

Szituáció 1: A lelkesedés sikolya
A gyermek feljut a mászóka tetejére, vagy végre sikerül neki egy bonyolult mozdulat, és örömében fülsiketítően sikít. Ez a zaj nem rosszindulatú, de zavaró lehet.

Megoldás: Elismerjük az örömöt, de átirányítjuk a hangerőt. „Hűha, ez fantasztikus volt! Nagyon büszke vagyok rád. De ez a sikoly a fülünknek egy kicsit sok. Tudnál inkább egy halk, titkos örömsikítást adni, vagy tapsoljunk inkább?” Ezzel fenntartjuk a pozitív visszajelzést, de szabályozzuk a zajkeltés módját.

Szituáció 2: A „hangos telefon”
A gyermek elkezdi kommentálni a játékot a játszótér egyik végéből a másikba, teljes hangerővel kiabálva a barátjának, ahelyett, hogy odamenne hozzá.

Megoldás: Tudatosítsuk a távolság és a hangerő kapcsolatát. „Látom, üzenetet akarsz küldeni Tominak. Tudod, mi van? Menj oda hozzá, és mondd el neki a beszélgetős hangodon! Így nem kell kiabálnod, és jobban érti majd, amit mondasz.” Ez a stratégia egyszerre tanítja a hangerő-szabályozást és a hatékony kommunikációt.

Szituáció 3: Kiabálás frusztrációból
A gyermek nem kapja meg azt a játékot, amit szeretne, vagy a homokvára összeomlik, és dühösen, hangosan kiabál, esetleg szidalmakat is használ.

Megoldás: Azonnali kivonás a helyzetből és az érzelem elismerése. „Gyere, most elmegyünk innen. Látom, mennyire dühös vagy, hogy összedőlt a homokvár. Teljesen megértem, hogy frusztrált vagy. De a kiabálás itt most nem segít. Beszéljük meg ezt csendben, a padon.” A játszótér nem a dühkezelés helyszíne; a cél a gyors terelés egy csendesebb, támogatóbb környezetbe, ahol a gyermek megnyugodhat.

A játszótéri közösségi normák nem merev szabályok, hanem rugalmas keretek, amelyek biztosítják, hogy mindenki élvezhesse a szabadban töltött időt. A szülői szerep nem a csendőr szerepe, hanem a mentoré, aki segít a gyermeknek eligazodni ebben a zajos, izgalmas világban, megtanítva neki, hogy a saját hangjának ereje van, amit felelősségteljesen kell használni.

Ez a finom egyensúlyozás a gyermeki viselkedés határai és a közösségi elvárások között teszi a szülőséget éppen olyan komplex, de csodálatos utazássá. A legfontosabb mindig a következetes, szeretetteljes kommunikáció és a jó példamutatás marad. Ha mi magunk is tisztelettel bánunk a környezetünkkel és a többi játszótér-használóval, a gyermekünk is természetes módon veszi át ezt a mintát.

Az a gyermek, aki megtanulja, mikor kell hangosnak lennie, és mikor kell csendesnek maradnia, magabiztosan fog mozogni a világban, értve, hogy a valódi erő nem a hangerőben, hanem a szabályozott viselkedésben rejlik.

A játszótéri zaj és a kulturális különbségek

Érdemes megjegyezni, hogy a „túl hangos” fogalma kulturálisan is eltérő. Míg bizonyos kultúrákban (például skandináv vagy német területeken) a nyilvános helyeken elvárt csend és visszafogottság nagyon szigorú, addig más, mediterrán vagy kelet-európai kultúrákban nagyobb a tolerancia a gyermeki hangzavarral szemben. Magyarországon a játszótér hagyományosan a hangos, energikus játék terepe, de a városi környezetben egyre nagyobb igény jelentkezik a csendesebb együttélésre.

Ez a kulturális kontextus is befolyásolja a szülői felelősség érzését. Ha egy szülő túlságosan szigorúan korlátozza a gyermek természetes zaját, az a gyermekben frusztrációt okozhat. Ha viszont a szülő teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a környezet igényeit, az a közösségből való kirekesztettséghez vezethet. A megoldás itt is a rugalmas középutat jelenti: elfogadni a játszótér alapzaját, de megtanítani a gyermeket azokra a finom jelzésekre, amelyek azt mutatják, mikor van szükség a hangerő csökkentésére.

A játszótéri interakciók során a legfontosabb, hogy ne feledjük: a gyermeki zaj nem ellenség, hanem a fejlődés természetes velejárója. A mi feladatunk csupán az, hogy a zajt harmonizáljuk a közösségi térrel, és megtanítsuk a gyerekeinknek, hogy a legnagyobb élvezet az, ha úgy játszhatunk, hogy közben másokat is hagyunk játszani.

A játszótéri viselkedés tanítása egy folyamatos munka, tele apró sikerekkel és elkerülhetetlen kudarcokkal. Minden alkalom, amikor a gyermekünk képes volt halkabban szólni, amikor megkérdezte, hogy zavarja-e a hangoskodása a másikat, egy győzelem a szülői nevelésben, és egy lépés afelé, hogy a gyermekünk felelősségteljes, empatikus felnőtté váljon a zajos világban.

***

A közösségi terek használata, különösen a nagyvárosi játszótereken, egyre több kihívást rejt magában. A sűrűn lakott területeken élő családoknak még nagyobb hangsúlyt kell fektetniük a közösségi normák elsajátítására. A zaj nem csak a játszótéren, de a lakóházak udvarán, a parkokban és a tömegközlekedésen is állandóan jelen van. Ezért a játszótéren tanultak messze túlmutatnak a hintán és a homokozón; a gyermek egész életére kiható szociális leckéket jelentenek.

A szülői támogatás és a következetes elvárások felállítása nélkül a gyermek nehezen tudja értelmezni a viselkedési határok bonyolult rendszerét. Ha otthon megengedett a hangoskodás, de a játszótéren hirtelen tiltottá válik, a gyermek összezavarodik. Éppen ezért a legjobb, ha már a kezdetektől fogva bevezetjük az „otthoni hang” és a „kültéri hang” fogalmát, ezzel is segítve a gyermeket a kontextusfüggő viselkedés elsajátításában. A gyerekkori érzelmi szabályozás sikerének egyik kulcsa a következetes környezet és a világos szabályok biztosítása.

A játszótéri hangoskodás témája tehát sokkal mélyebb, mint egy egyszerű fegyelmezési kérdés. Ez a kérdés rávilágít arra, hogyan definiáljuk a gyermeki szabadságot a felnőtt társadalom keretei között, és hogyan készítjük fel gyermekeinket arra, hogy ne csak élvezzék a saját életüket, hanem tiszteletben tartsák másokét is. A cél nem a csend, hanem a harmonikus együttélés megteremtése a zaj és a nyugalom határán.

És bár néha úgy érezzük, hogy a játszótér egy csatatér, ahol a zajszint folyamatosan a tűréshatár fölé emelkedik, ne feledjük, hogy minden egyes sikoly és kiáltás egy pillanatnyi, tiszta örömnyilvánítás is egyben. A mi felelősségünk az, hogy ezt az örömöt ne fojtsuk el, hanem megtanítsuk a gyermeknek, hogyan ossza meg azt a világgal úgy, hogy az építő jellegű, és ne romboló legyen.

A túl hangos gyerek valójában egy szupererővel rendelkező kis lény, akinek még meg kell tanulnia ezt az erőt kontrollálni. És ez a szülői út legszebb és legnehezebb feladata egyszerre.