Ranschburg Jenő legfontosabb gondolatai a gyereknevelésről és a szeretetről

Ranschburg Jenő neve szinte összeforrt a modern magyar gyermeklélektannal és a bölcs szülői útmutatással. Bár már nincs közöttünk, gondolatai máig érvényesek, sőt, a felgyorsult világban talán még nagyobb szükség van a higgadt, szakmailag megalapozott nézőpontjára. Munkássága nem csupán elméleti tudás, hanem egyfajta szülői filozófia, amelynek esszenciája a szeretet és az elfogadás erejébe vetett hit. Ha valaki igazán szeretné megérteni, hogyan válhat hiteles, támogató szülővé, Ranschburg könyvei és előadásai jelentik a legbiztosabb kiindulópontot.

A pszichológus professzor nem a tökéletes gyereknevelés receptjét kínálja – hiszen az nem létezik –, hanem a gyermek belső világának megértéséhez ad kulcsot. Arra tanít, hogy a gyerek nem egy „kis felnőtt”, akit fegyelmezni kell, hanem egy fejlődő lény, aki biztonságra és feltétel nélküli elfogadásra vágyik. Ez a megközelítés gyökeresen megváltoztathatja a szülő-gyermek kapcsolat dinamikáját, elvezetve a kölcsönös tiszteleten alapuló neveléshez.

A feltétel nélküli szeretet alapvetése

Ranschburg Jenő munkásságának talán legfontosabb sarokköve a feltétel nélküli szeretet fogalma. Ez nem csupán egy idealizált elv, hanem a gyermek egészséges pszichés fejlődésének elengedhetetlen feltétele. A feltétel nélküli szeretet azt jelenti, hogy a gyermeket olyannak szeretjük, amilyen, teljes valójában, függetlenül attól, hogy éppen megfelel-e az elvárásainknak, vagy eléri-e a kívánt teljesítményt.

Sok szülő akaratlanul is beleesik abba a hibába, hogy feltételekhez köti az elfogadást. Ez a feltételes szeretet a „akkor szeretlek, ha…” üzenetét hordozza. „Akkor szeretlek, ha jó jegyet hozol,” „akkor szeretlek, ha nem sírsz,” vagy „akkor szeretlek, ha csendben maradsz.” Ranschburg szerint ez a mechanizmus rombolja a gyermek önértékelését és belső biztonságát, mivel azt az üzenetet közvetíti, hogy az ő értéke a teljesítményétől függ.

„A szeretet nem alku tárgya. A gyermeknek tudnia kell, hogy a szülői szeretet nem szűnik meg, ha hibázik, vagy ha rosszul viselkedik.”

A feltétel nélküli szeretet megteremti azt a pszichológiai biztonságot, amelyben a gyermek mer kísérletezni, hibázni és fejlődni. Ha a gyermek biztos abban, hogy a szülői bázis stabil, akkor bátrabban indul felfedező útra a világban. Ez a fajta elfogadás nem jelenti a rossz viselkedés jóváhagyását, hanem a gyermek személyének és tetteinek elkülönítését. Szeretem a gyereket, de nem szeretem, ha bántja a testvérét. Ez a distinkció kulcsfontosságú.

A professzor hangsúlyozza, hogy a feltétel nélküli szeretet megélése gyakran a szülő számára is nehéz feladat, hiszen saját gyermekkorából hozott mintákat kell felülírnia. A szülői szerep ebben a kontextusban egy folyamatos tanulási folyamat, amelyben a türelmesség és az önreflexió kap főszerepet. A gyermeknek szüksége van arra a megerősítésre, hogy a szülői tekintetben mindig ott van az elfogadás melege, még akkor is, ha a szülő éppen frusztrált vagy fáradt.

A szülői tekintély és a határok szükségessége

Sokan tévesen azt hiszik, hogy a feltétel nélküli szeretet Ranschburg értelmezésében a korlátok teljes hiányát jelenti. Ez azonban messze áll az igazságtól. A professzor következetesen hangoztatta, hogy a gyermeknek szüksége van a jól kijelölt határokra és a következetes nevelésre. A határok nem a szeretet hiányát, hanem éppen annak megnyilvánulását jelentik, hiszen a keretek biztonságot nyújtanak.

A gyermek belső kontrollja még fejletlen, ezért szüksége van a külső kontrollra, amelyet a szülő képvisel. Ha a szülő nem állít fel határokat, a gyermek szorongani kezd, mert érzi, hogy a világ kaotikus, és nem tudja, mi a megengedett és mi a tiltott. A következetesség itt a varázsszó. Ranschburg szerint sokkal kevésbé ártalmas, ha a szülő szigorú, de következetes, mint ha engedékeny, de kiszámíthatatlan.

A szülői tekintély Ranschburg értelmezésében nem az autoriter, parancsoló hatalmat jelenti, hanem a hitelességen alapuló tekintélyt. A gyermek akkor fogadja el a szülői irányítást, ha érzi, hogy a szülő önmaga is hiteles, és a szabályok nem önkényesek, hanem a biztonságát szolgálják. Ez azt jelenti, hogy a szülőnek saját magának is be kell tartania azokat az elveket és szabályokat, amelyeket a gyermektől elvár.

A professzor óva intett attól, hogy a szülő a tekintélyét félelemmel vagy büntetéssel tartsa fenn. A büntetés pillanatnyi engedelmességet eredményezhet, de hosszú távon rontja a kapcsolatot, és a gyermek belső motivációját a megfelelésre cseréli. Ehelyett a hangsúlyt a természetes következményekre és a megbeszélésre kell helyezni. Ha a gyermek megsért egy szabályt, a fókusz ne a bűnhődésen, hanem a helyreállításon és a tanulság levonásán legyen.

Az agresszió eredete és kezelése

Ranschburg Jenő mélyrehatóan foglalkozott a gyermekek agresszív megnyilvánulásaival, hangsúlyozva, hogy az agresszió gyakran nem rosszindulatból, hanem frusztrációból vagy tehetetlenségből fakad. A kisgyermekek még nem rendelkeznek megfelelő verbális eszköztárral az érzelmeik kifejezésére, így a düh, a csalódottság vagy a félelem gyakran fizikai formában tör elő.

A professzor szerint az agresszív viselkedés kezelésének első lépése a mögöttes ok feltárása. Mi váltotta ki a dühöt? Éhes volt? Fáradt? Vagy talán nem tudta szavakba önteni a szükségleteit? A szülő feladata, hogy segítsen a gyermeknek azonosítani és megnevezni az érzéseit. Ezt a folyamatot hívjuk érzelem-szabályozás tanításának.

A verbális agresszió és a fizikai bántalmazás egyaránt tiltott kell, hogy legyen. Ranschburg azt tanácsolta, hogy a szülő határozottan, de nyugodtan állítsa meg a nem kívánt viselkedést. Fontos, hogy a gyermek érezze: a szülő a viselkedését tiltja, nem pedig a személyét ítéli el. „Látom, dühös vagy, de nem ütheted meg a tesódat.” Ez a mondat magában foglalja az elfogadást és a határt is.

Az agresszió levezetésére a professzor az alternatívák felkínálását javasolta. Például, ha a gyermek dühös, felajánlhatunk neki egy párnát, amit üthet, vagy egy labdát, amit dobálhat. A lényeg, hogy a gyermek megtanulja, hogyan csatornázza be az erős érzelmeket szociálisan elfogadható módon. Az agresszió elfojtása sokkal károsabb, mint a konstruktív levezetés megtanulása.

A szülői minta szerepe itt is megkerülhetetlen. Ha a szülő maga is kiabálva vagy agresszívan kezeli a konfliktusokat, a gyermek ezt fogja elsajátítani mint normális reakciósémát. Ranschburg szerint a szülői érzelmi intelligencia fejlesztése az egyik legjobb befektetés a gyermek jövőjébe.

A fejlődési szakaszok és a dackorszak értelmezése

Ranschburg Jenő a fejlődéslélektan területén is maradandót alkotott. Különös figyelmet szentelt azoknak a kritikus időszakoknak, amikor a gyermek személyisége a legnagyobb átalakuláson megy keresztül. A leghíresebb és talán a szülők számára legnehezebb időszak a dackorszak, melyet a professzor a gyermek önállósodási törekvéseként értelmezett.

A dackorszak (kb. 1,5–3 éves kor) nem a szülő bosszantásáról szól, hanem a gyermek azon kísérletéről, hogy elhatárolja magát az anyától, és felfedezze saját akaratát. A „én csinálom” és a „nem” szavak gyakori használata a pszichológiai születés jele. Ez a fázis elengedhetetlen az egészséges énkép kialakulásához.

Ranschburg tanácsa a dackorszakra a türelem és az empátia. A szülő ne vegye személyes támadásnak a gyermek ellenállását. Ha a gyermek dührohamot kap, mert nem ő választhatta ki a cipőjét, a szülő feladata, hogy elismerje az érzést („Látom, mennyire dühös vagy, mert ezt a cipőt akartad”), majd nyugodtan tartsa magát a szabályhoz vagy a döntéshez. Az érzelmek elfogadása nem jelenti a viselkedés elfogadását.

Egy másik kulcsfontosságú időszak az iskoláskor előtti időszak, amikor a gyermek szerepjátékokon keresztül tanulja a társas interakciókat és a szabályok betartását. Ranschburg hangsúlyozta a játék fontosságát, mint a világ megismerésének és a traumák feldolgozásának elsődleges eszközét. A szülői beavatkozásnak a játékba minimálisnak kell lennie, biztosítva a gyermek számára a szabad, kreatív teret.

A fejlődési szakaszok megértése segít a szülőnek abban, hogy reális elvárásokat támasszon a gyermekkel szemben. Nem várhatjuk el egy kétévestől, hogy osztozzon, és nem várhatjuk el egy hétévestől, hogy tökéletesen kezelje a frusztrációt. A fejlődési normák ismerete csökkenti a szülői szorongást és növeli az empátiát.

A félelem mint természetes érzés

A gyermeklélektan szakértőjeként Ranschburg Jenő kiemelt figyelmet fordított a félelemre, amely a gyermekek életének természetes része. A félelem nem hiba vagy gyengeség jele, hanem egy alapvető evolúciós reakció, amelynek célja a védelem. A szülői feladat nem a félelem eltörlése, hanem a kezelésének megtanítása.

Különbséget tett a reális és a nem reális félelmek között. A kisgyermekkori szeparációs szorongás (az anyától való elszakadás félelme) teljesen normális, és a kötődés egészségét mutatja. Ezt a félelmet türelemmel, fokozatosan és következetesen kell kezelni, biztosítva a gyermeket arról, hogy a szülő mindig visszatér.

A professzor óva intett a félelmek elbagatellizálásától vagy kinevetésétől. Ha a gyermek fél a sötétben, a szülő ne mondja azt, hogy „Ne légy buta, nincs ott semmi.” Ezzel a gyermek azt tanulja meg, hogy az érzései érvénytelenek. Ehelyett a szülőnek el kell ismernie az érzést: „Látom, hogy félsz, és ez rendben van. De itt vagyok veled, biztonságban vagy.”

A félelem oldásának egyik leghatékonyabb eszköze a biztonságos bázis megteremtése. Ha a gyermek tudja, hogy a szülői ölelésben menedéket talál, könnyebben néz szembe a félelmeivel. Ranschburg szerint a szülői nyugalom a legfőbb gyógyszer. Ha a szülő maga is pánikol, a gyermek szorongása megsokszorozódik.

A professzor különösen aggódott a modern kori, média által generált félelmek miatt. A túl sok, a gyermek életkorának nem megfelelő információ (pl. híradók, erőszakos mesék) növeli a szorongásszintet. A médiafogyasztás szigorú kontrollja alapvető nevelési feladat.

A szülő-gyermek kommunikáció mélysége

A hatékony kommunikáció Ranschburg szerint nem arról szól, hogy utasításokat adunk, hanem arról, hogy megértjük és meghallgatjuk a gyermeket. A valódi párbeszéd alapja az empátia és a kölcsönös tisztelet. A professzor az aktív hallgatás technikáját hangsúlyozta, amely során a szülő nemcsak a szavakat, hanem a mögöttes érzéseket is igyekszik megfejteni.

Az én-üzenetek használata a konfliktuskezelésben elengedhetetlen. Ahelyett, hogy a gyermeket hibáztatnánk („Te sosem rakod el a játékaidat!”), a szülő a saját érzéseit fejezi ki a gyermek viselkedésével kapcsolatban: „Én nagyon elszomorodom, amikor látom a rendetlenséget, mert sok időt vesz igénybe a takarítás.” Ez a megközelítés elkerüli a támadást, és a gyermek számára is könnyebben befogadható.

Ranschburg Jenő többször is felhívta a figyelmet arra, hogy a szülői kommunikációban nem a mennyiség, hanem a minőség számít. A rövid, de fókuszált együtt töltött idő, amikor a szülő teljes figyelmét a gyermekre szenteli, sokkal többet ér, mint órákig tartó passzív együttlét, miközben mindkét fél a saját dolgával foglalkozik.

A kommunikáció eszköze a testbeszéd is. A professzor szerint a nonverbális jelek gyakran többet árulnak el, mint a kimondott szavak. Egy ideges szülői testtartás, egy feszült hanghordozás azonnal szorongást vált ki a gyermekből. A szülőnek meg kell tanulnia tudatosan figyelni a saját testbeszédére, hogy az összhangban legyen azzal, amit mondani szeretne.

A testvérféltékenység és az egyenlő bánásmód mítosza

A testvérkapcsolatok dinamikája Ranschburg Jenő szerint a szocializáció egyik legfontosabb terepe, de egyben a szülői türelem legnagyobb próbája is. A testvérféltékenység természetes jelenség, amelyet nem lehet megszüntetni, de kezelni és irányítani igen.

A professzor szerint a szülők gyakran abba a csapdába esnek, hogy mindenáron egyenlően akarnak bánni a gyermekeikkel. Ez a törekvés téves, hiszen a gyerekek nem egyformák, és nem is ugyanazokra a dolgokra van szükségük. Ranschburg a méltányos bánásmód fontosságát hangsúlyozta az egyenlő helyett. A méltányosság azt jelenti, hogy minden gyermek azt kapja, amire aktuálisan szüksége van, figyelembe véve az életkorát, személyiségét és aktuális helyzetét.

„A gyermekek nem egyformán igénylik a figyelmet, a szeretetet, a dicséretet. A szülői feladat az, hogy ne a mérleg nyelvét, hanem a szívét kövesse.”

Amikor a testvérek veszekednek, a szülői beavatkozásnak a konfliktuskezelés tanítására kell irányulnia, nem pedig a bűnös megkeresésére. Ranschburg azt tanácsolta, hogy a szülő ne ítélkezzen azonnal, hanem segítsen a gyerekeknek megfogalmazni a sérelmeiket és megtalálni a közös megoldást. Ha a szülő állandóan ítélkezik, a gyerekek megtanulják, hogy a konfliktusokat a felnőtt beavatkozásával kell megoldani, nem pedig egymás között.

A testvérféltékenység csökkenthető azzal, ha a szülő rendszeresen biztosít minőségi egyéni időt minden gyermek számára. Ez az „egy az egyben” idő megerősíti a gyermek egyediségét, és csökkenti annak szükségét, hogy a testvérekkel versengjen a szülői figyelemért.

Az én-erő és az önértékelés fejlesztése

Ranschburg Jenő szerint a nevelés végső célja, hogy a gyermekből erős énnel rendelkező, önálló felnőtt váljon. Az én-erő fejlesztése a gyermekkori tapasztalatok összessége, amely azt az érzést adja, hogy képesek vagyunk kezelni a világ kihívásait.

Az önértékelés alapja a feltétel nélküli szeretetben gyökerezik, de aktívan fejleszthető a kompetenciaérzés kialakításával is. Amikor a gyermeknek sikerélménye van, és érzi, hogy képes valamit önállóan megcsinálni, az önértékelése növekszik. A szülői feladat, hogy biztosítsa azokat a kihívásokat, amelyek a gyermek képességeinek megfelelőek – sem túl könnyűek, sem túl nehezek.

A professzor óva intett a túlzott és indokolatlan dicsérettől, amely kiüresíti a szavakat. A dicséretnek konkrétnak és őszintének kell lennie. Ne azt mondjuk, hogy „Okos vagy”, hanem azt, hogy „Nagyon tetszik, ahogy megoldottad ezt a feladatot. Sokat dolgoztál rajta.” A dicséret a folyamatra és az erőfeszítésre irányuljon, ne az eredményre.

A hibák kezelése is kritikus pontja az én-erő fejlesztésének. Ranschburg szerint a hibázás nem kudarc, hanem tanulási lehetőség. Ha a szülő engedi, hogy a gyermek megélje a frusztrációt és a hibázás következményeit (természetesen biztonságos keretek között), akkor megtanulja, hogy a nehézségek leküzdhetők. A szülő támogató jelenléte a nehéz pillanatokban kulcsfontosságú.

Az önállóság támogatása szintén elengedhetetlen. A szülő ne vegye át a feladatokat a gyermektől csak azért, mert így gyorsabb vagy jobb. Engedni kell, hogy a gyermek megküzdjön a saját kihívásaival, ami hosszú távon sokkal nagyobb önbizalmat ad, mint a folyamatos segítségnyújtás.

A kötődés elmélete Ranschburg szemével

Bár Ranschburg Jenő nem volt elsősorban kötődéskutató (mint Bowlby), munkásságában központi szerepet kap a biztonságos kötődés fontossága. A gyermek és a szülő közötti intenzív érzelmi kapocs, amely a csecsemőkorban alakul ki, meghatározza a gyermek későbbi kapcsolatait és érzelmi stabilitását.

A professzor hangsúlyozta az anyai válaszkészség jelentőségét. Amikor a csecsemő jelez (sírással, mosollyal), és a szülő adekvátan és gyorsan reagál, a gyermek megtanulja, hogy a világ biztonságos, és az igényei kielégítésre találnak. Ez a fajta szimbiotikus kapcsolat az első életévekben létfontosságú, megalapozza a bizalmat.

A biztonságos kötődés kialakulásához nem a tökéletes szülői teljesítmény szükséges, hanem a „elég jó anya/apa” szerepének betöltése. A szülőnek nem kell minden alkalommal tökéletesen reagálnia, de a legtöbb esetben elérhetőnek, érzékenynek és támogatóan kell viselkednie. A kötődés biztonságos hálója teszi lehetővé, hogy a gyermek felnőve érzelmileg stabil, empatikus és egészséges kapcsolatokra képes felnőtté váljon.

A kötődés minősége befolyásolja a gyermek stresszkezelési képességét is. A biztonságosan kötődő gyermekek jobban tudnak megbirkózni a nehézségekkel, mert megtanulták, hogy a szülői segítség elérhető. Ranschburg szerint a fizikai közelség és érintés fenntartása a kisgyermekkorban kritikus, hiszen ez a legősibb módja a biztonság kommunikálásának.

Az empátia tanítása és a szociális kompetencia

A gyermeknevelés egyik legnehezebb feladata az empátia és a szociális kompetencia átadása. Ranschburg Jenő szerint az empátia nem veleszületett tulajdonság, hanem tanult készség, amely a szülői mintán és a megfelelő kommunikáción keresztül fejlődik.

Az empátia fejlesztésének első lépése a gyermek saját érzéseinek elismerése. Ha a szülő elismeri a gyermek dühét, szomorúságát vagy örömét, a gyermek megtanulja azonosítani és megnevezni az érzéseit. Ezután képes lesz mások érzéseit is felismerni. Ranschburg hangsúlyozta, hogy a szülői érzelmi tükrözés (amikor a szülő visszatükrözi a gyermek érzéseit) kulcsfontosságú.

A szociális kompetencia magában foglalja a szabályok megértését, a konfliktusok kezelését és a másokkal való együttműködést. Ez a készség leginkább a kortárs csoportban, a játékon keresztül fejlődik. A szülőnek ösztönöznie kell a gyermek társas kapcsolatait, de kerülnie kell a túlzott beavatkozást. Ha a gyermek megtanulja, hogyan oldjon meg egy vitát a játszótéren, az sokkal értékesebb lecke, mintha a szülő azonnal közbelépne.

A professzor szerint az empátia tanításában a meséknek és történeteknek óriási szerepük van. A történetek segítenek a gyermeknek belehelyezkedni mások helyzetébe, és megérteni a különböző perspektívákat. A szülői felolvasás során felmerülő beszélgetések a karakterek érzéseiről hatékonyan fejlesztik az érzelmi intelligenciát.

A modern kihívások és a digitális világ

Bár Ranschburg Jenő munkásságának nagy része a digitális korszak előtt született, gondolatai adaptálhatók a modern nevelési kihívásokra is. A professzor mindig is aggódott a külső ingerek túlzott mennyisége miatt, amely elvonja a gyermek figyelmét a belső folyamatokról és a valós interakciókról.

A képernyőidő kérdésére vonatkozóan Ranschburg filozófiája a mértékletességet és a minőséget hangsúlyozza. Nem a technológia a probléma, hanem annak mértéktelen és passzív fogyasztása. A túlzott képernyőhasználat gátolja a kreatív játékot, amely elengedhetetlen a kognitív és érzelmi fejlődéshez.

A professzor szerint a szülőnek aktívan részt kell vennie a gyermek médiafogyasztásában, nem pedig passzív felügyelőnek lennie. A szülőnek tudnia kell, milyen tartalmat fogyaszt a gyermeke, és ezt meg kell beszélnie vele. Ez a fajta közös médiaértelmezés segíti a gyermeket a kritikus gondolkodás kialakításában.

A modern szülői lét másik kihívása a perfekcionizmus kényszere. A közösségi média és az állandó összehasonlítás nyomása miatt a szülők gyakran irreális elvárásokat támasztanak magukkal és gyermekeikkel szemben. Ranschburg Jenő bölcsessége itt is nyugalmat hoz: az „elég jó szülő” sokkal jobb, mint a szorongó, tökéletességre törekvő szülő. A gyermeknek nem tökéletes szülőre van szüksége, hanem hiteles, emberi szülőre, aki képes hibázni és bocsánatot kérni.

A professzor munkásságának lényege, hogy a gyereknevelés elsősorban önismereti út. Csak akkor tudunk feltétel nélküli szeretetet adni, ha mi magunk is képesek vagyunk elfogadni önmagunkat. A Ranschburgi elvek követése nem azt jelenti, hogy minden pillanatban tökéletesen cselekszünk, hanem azt, hogy tudatosan, szeretettel és empátiával közelítünk gyermekünk belső világához.

A felelősségvállalás és a belső kontroll kialakítása

Ahhoz, hogy a gyermek felelősségteljes felnőtté váljon, meg kell tanulnia a döntéshozatal és a következmények vállalásának mechanizmusát. Ranschburg Jenő szerint a szülői túlféltés és a gyermek helyett történő folyamatos döntéshozatal gátolja a belső kontroll kialakulását.

A professzor azt javasolta, hogy a szülők már korán adjanak a gyermeknek életkorának megfelelő döntési lehetőségeket. Melyik pólót vegye fel? Melyik mesét nézze meg? Ezek a kisebb döntések gyakorlóterepet biztosítanak. Amikor a gyermek dönt, és annak következményeivel szembesül (például hideg van, mert vékony pulóvert választott), természetes úton tanulja meg a felelősséget.

A belső kontroll azt jelenti, hogy a gyermek nem külső jutalomtól vagy büntetéstől függően viselkedik megfelelően, hanem belső meggyőződésből. Ez a fajta belső motiváció csak akkor alakul ki, ha a gyermek érzi, hogy a szülő bízik a döntéshozó képességében. A professzor szerint a szülői bizalom a legnagyobb ajándék, amit adhatunk.

A szülői elvárások megfogalmazásánál Ranschburg a realizmus és az átláthatóság fontosságát hangsúlyozta. A gyermeknek világosan tudnia kell, mit várnak el tőle, és miért. Ha a szabályok logikusak és következetesek, a gyermek könnyebben internalizálja azokat. Ez az internalizáció vezet el a külső kontrolltól a belső kontroll felé vezető úton.

Az apa szerepe Ranschburg Jenő értelmezésében

Bár a gyermeklélektan sokáig az anya-gyermek kapcsolatra fókuszált, Ranschburg Jenő hangsúlyozta az apa szerepének jelentőségét is. Az apa nem csupán a fegyelmező, vagy az anyát segítő fél, hanem egy különálló, meghatározó kötődési figura a gyermek életében.

Az apa szerepe különösen fontossá válik a gyermek elkülönülési folyamatában. Az apa gyakran az a személy, aki segít a gyermeknek elszakadni az anyai szimbiózisból, és felfedezni a külvilágot. Az apa általában a kalandot, a kihívásokat és a szabályok tágabb értelmezését képviseli, kiegészítve az anya gondoskodó, biztonságot nyújtó szerepét.

Ranschburg szerint a fiúk és a lányok számára egyaránt létfontosságú az apa jelenléte, de más-más módon. A fiúk számára az apa a férfi minta, a szocializáció és az identitás kialakításának kulcsa. A lányok számára az apával való kapcsolat az elsődleges modellje a férfiakkal való viszonynak, befolyásolva a későbbi párválasztást és önértékelést.

A professzor arra biztatta az apákat, hogy aktívan vegyenek részt a gyermek mindennapi életében, ne csak a fegyelmezésben. A közös játék, a beszélgetések és az érzelmi támogatás ugyanolyan fontosak, mint az anyai gondoskodás. A harmonikus családi légkör megteremtéséhez elengedhetetlen a szülői szerepek egyensúlya és a kölcsönös tisztelet a szülők között.

A szeretet mint a nevelés alfája és ómegája

Összefoglalva Ranschburg Jenő gondolatait, a gyermeknevelés esszenciája a szeretetben rejlik, de ez a szeretet nem lehet vak vagy irányítatlan. A szeretet a struktúra, a határok és az empátia hármas egységében válik hatékony nevelési eszközzé. A szeretet az a talaj, amelyből a gyermek személyisége kinőhet.

A professzor szerint a legnagyobb hiba, amit a szülő elkövethet, az, ha nem veszi komolyan a gyermeket és annak érzéseit. A gyermek belső világa gazdag és összetett, és a szülőnek tisztelettel kell viszonyulnia ehhez a világhoz. A tisztelet és a feltétel nélküli elfogadás teszi lehetővé, hogy a gyermek önmaga lehessen, és megtalálja a helyét a világban.

Ranschburg Jenő öröksége emlékeztet bennünket arra, hogy a szülői lét nem a tökéletes teljesítményről, hanem a folyamatos kapcsolódásról és az emberi esendőségről szól. A legfontosabb, hogy a gyermek mindig érezze: még ha hibázik is, és még ha a szülő néha dühös is, a szívében lévő helye örök és megkérdőjelezhetetlen.

A bölcs pszichológus útmutatása ma is érvényes: szeressük gyermekeinket olyannak, amilyenek, adjunk nekik biztonságos kereteket, és tanítsuk meg őket arra, hogyan kezeljék a saját, olykor viharos érzelmeiket. Ez a fajta tudatos, szereteten alapuló nevelés az alapja annak, hogy gyermekeink érzelmileg stabil, erős felnőttekké váljanak.