Áttekintő Show
Amikor egy gyermek élete hirtelen megváltozik, és a számára ismert világot egy teljesen új, idegen környezet váltja fel, az érzelmi teher szinte elképzelhetetlen. A gyermekvédelmi rendszerbe kerülés, különösen a nevelőszülői elhelyezés, nem csupán logisztikai döntés; ez egy mély pszichológiai folyamat, amely során a gyermeknek nemcsak a traumát kell feldolgoznia, amely miatt elkerült otthonról, hanem magát a szakítás fájdalmát is. A gyermeki lélek rendkívül rugalmas, de a gyökerek elvesztése maradandó nyomot hagy. Megérteni, mit él át egy kis lélek ebben a helyzetben, kulcsfontosságú ahhoz, hogy a nevelőcsalád valóban gyógyító közeget teremthessen.
Az első pillanatok, amikor a gyermek szembesül azzal, hogy el kell hagynia az eddigi otthonát – még ha az az otthon diszfunkcionális is volt –, teljes érzelmi káosz. Ez a pillanat gyakran hirtelen, váratlanul érkezik, és a gyermek számára az eddigi élete teljes összeomlását jelenti. A kicsik számára a biológiai szülőkhöz való kötődés, még a legrosszabb körülmények között is, a túlélés záloga. Amikor ez a zálog felbomlik, a gyermek elsődleges reakciója a sokk, a tagadás és a kontrollvesztés mély érzése.
A gyermek számára a nevelőszülői elhelyezés nem egy „jobb kezdet”, hanem egy traumatikus szakítás, amelyben a biztonság illúziója is szertefoszlik.
Az érzelmi földrengés: A kezdeti sokk és a veszteség
A gyermekek, életkortól függetlenül, a környezetükből merítik a biztonságérzetüket. Amikor a jól ismert illatok, hangok, arcok hirtelen eltűnnek, és egy idegen helyen, idegen emberek veszik körül, az agyban elindul a vészjelzés. Ez a kezdeti sokk fázisa, amely gyakran fizikai tünetekben is megnyilvánul: alvászavar, étvágytalanság, regresszió (visszacsúszás korábbi fejlődési szintre) vagy éppen a teljes érzelmi bénultság, az úgynevezett disszociáció.
A disszociáció egy védekezési mechanizmus, amikor a gyermek elszakad a valóságtól, hogy túlélje az elviselhetetlen érzelmi fájdalmat. Ilyenkor a gyermek külsőleg nyugodtnak tűnhet, sőt, akár kooperatívnak is, de belül a pánik tombol. A nevelőszülőknek tudniuk kell, hogy ez a kezdeti „jó viselkedés” gyakran a túlélés kísérlete, nem pedig az azonnali adaptáció jele. A gyermek a legapróbb részleteket is figyeli, keresve azokat a jeleket, amelyek alapján eldöntheti: biztonságban van-e itt, vagy ismét elhagyják.
A veszteség érzése nem korlátozódik a biológiai szülőkre. A gyermek gyászolja a megszokott iskolát, a barátokat, a háziállatot, a kedvenc takaróját, sőt, még a rossz, de ismert környezetet is. A pszichológusok ezt a jelenséget komplex gyásznak nevezik, mivel a gyermek nemcsak a múltat gyászolja, hanem azt a jövőt is, amit a szüleivel képzelt el. Még ha a szülők bántalmazók is voltak, a gyermek mégis reménykedett a változásban, a feltétel nélküli szeretetben. Ez a remény hal meg az elhelyezéssel.
A kötődés megtörése és az elhagyatottság érzése
A nevelőszülői elhelyezés központi pszichológiai problémája a kötődés megtörése. John Bowlby kötődéselmélete szerint a gyermeknek szüksége van egy stabil, megbízható gondozóra (biztonságos bázisra) ahhoz, hogy egészségesen fejlődjön. Azok a gyermekek, akik a gyermekvédelem rendszerébe kerülnek, már eleve gyakran bizonytalan vagy rendezetlen kötődési mintákkal érkeznek, mivel a biológiai szülők nem tudták biztosítani a kiszámítható gondozást.
Amikor a gyermek elkerül, ez a már amúgy is sérült kötődés teljesen széttörik. Az elhagyatottság érzése nem csupán egy érzelem; ez a gyermek belső narratívájának alapja lesz. A gyermek agyában a következő üzenet rögzül: „Engem el lehet hagyni. Nem vagyok elég fontos ahhoz, hogy megtartsanak.” Ez az alapvető bizalmatlanság azután áthatja az összes jövőbeli kapcsolatát, beleértve a nevelőszülőkkel kialakítandó viszonyt is.
A bizalom építésének nehézségei
A nevelőcsaládba érkező gyermek, tudatosan vagy tudattalanul, tesztelni fogja az új gondozókat. Ez a tesztelés gyakran negatív viselkedésben, agresszióban, vagy éppen túlzott megfelelni vágyásban nyilvánul meg. A gyermek azt vizsgálja: „Meddig szeretnek engem? Mikor hagy el ez a család is?” A korábbi tapasztalatok vetülete miatt a nevelőszülőknek rendkívül nagy türelemre és következetességre van szükségük ahhoz, hogy ezt a bizalmatlanságot lebontsák.
A bizalom építése lassan, apró lépésekben történik. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy a nevelőszülők szavai és tettei összhangban vannak. Ha azt ígérik, hogy ott lesznek a meccsén, ott is kell lenniük. Ha azt mondják, hogy a vacsora hétkor lesz, akkor hétkor kell lennie. A kiszámíthatóság válik az új biztonsági bázissá. Ez a strukturált, de szeretetteljes környezet segít a gyermeknek újraprogramozni azt a belső hitet, hogy a felnőttek megbízhatóak lehetnek.
A sérült kötődésű gyermek nem azt kéri, hogy szeressék, hanem azt kéri, hogy bizonyítsák be, hogy nem hagyják el. Ez a bizonyítás évekig tarthat.
A gyász feldolgozásának útvesztői
A felnőttek gyásza általában lineárisan halad a sokktól az elfogadásig. A gyermek gyásza azonban sokkal kaotikusabb, hullámzóbb. Lehet, hogy egy nap boldogan játszik, másnap pedig dührohamot kap, mert hiányzik neki az a szék, amin a biológiai apja ült. Ez a ciklikus gyász megnehezíti a nevelőszülők számára a helyzet értelmezését, hiszen a gyermek viselkedése gyakran ellentmondásos.
A nevelőszülői elhelyezés során a gyermeknek kétféle veszteséget kell feldolgoznia:
- A konkrét veszteség: A szülők fizikai hiánya és a korábbi életforma vége.
- Az ideális veszteség: Annak a reménynek az elvesztése, hogy a biológiai szülők valaha is képesek lesznek a gondozására, és hogy az ő családja „normális” lesz.
Ez utóbbi különösen fájdalmas. A gyermeknek gyakran el kell gyászolnia azt a szülőt, aki sosem létezett, az ideális, szerető, támogató figurát, akit megérdemelt volna. Ez a gyász a düh fázisában gyakran a nevelőszülőkre vetül, akik a „biztonságos célpontot” jelentik a ki nem mondott harag számára.
A lojalitás konfliktusa mint gát
A gyermekek ösztönösen lojálisak a biológiai szüleikhez, még akkor is, ha azok bántották őket. Ez a kettős lojalitás súlyos belső feszültséget okoz. Ha a gyermek jól érzi magát a nevelőcsaládban, bűntudatot érez, mintha elárulná a biológiai szüleit. Ha rosszul viselkedik, azt hiszi, ezzel segíti a visszatérést. A nevelőszülő feladata nem az, hogy rossz színben tüntesse fel a biológiai szülőket, hanem az, hogy elismerje a gyermek gyászát és lojalitását, miközben folyamatosan megerősíti a gyermek jelenlegi biztonságát.
A gyászmunka része az is, hogy a gyermeknek lehetőséget kell adni arra, hogy beszéljen a múltjáról, anélkül, hogy ítéletet kapna. A nevelőszülői otthonnak egy olyan archívumnak kell lennie, ahol a gyermek biztonságosan tárolhatja a múltját, anélkül, hogy az uralná a jelenét. Ez magában foglalja a régi fényképek, rajzok, vagy akár a szülőkkel kapcsolatos emlékek elfogadását és tiszteletben tartását.
A nevelőszülői otthon mint új univerzum
Amikor a gyermek megérkezik egy nevelőcsaládba, az olyan, mintha egy teljesen új bolygóra érkezne, ahol más a gravitáció és mások a szabályok. Ha a gyermek egy kaotikus, rendezetlen otthonból érkezik, ahol az étkezések időpontja, az alvási rend, vagy a higiéniai elvárások nem voltak konzisztensek, a nevelőcsalád strukturált rendszere eleinte idegennek, sőt, fenyegetőnek tűnhet.
A gyermeknek meg kell tanulnia a családi kultúrát. Hol lehet a cipőt levenni? Mikor kell reggelizni? Hogy kell kérni a játékokat? Ezek a mindennapi interakciók, amelyek a nevelőszülők számára magától értetődőek, a gyermek számára óriási kognitív terhelést jelentenek. A bizonytalan kötődésű gyermek számára a szabályok nem iránymutatások, hanem potenciális buktatók, amelyek révén ismét elutasításra kerülhet.
A nevelőcsalád legfontosabb ajándéka a gyermek számára nem az anyagi biztonság, hanem a kiszámítható, érzelmileg elérhető felnőtt jelenléte.
A biztonságos tér megteremtése és a regiszter váltása
A nevelőszülőknek gyakran fel kell ismerniük, hogy a gyermek nem mindig az életkorának megfelelő regiszterben működik. Egy tízéves, aki súlyos traumát élt át, érzelmileg egy ötéves szintjén lehet. A nevelőszülőnek képesnek kell lennie a regiszter váltására, azaz a gyermek aktuális érzelmi szükségleteinek megfelelő reagálásra, nem pedig a kronológiai életkorának megfelelő elvárások támasztására.
A biztonságos tér megteremtéséhez elengedhetetlen a trauma-érzékeny gondozás. Ez azt jelenti, hogy a nevelőszülők nem kérdezik meg: „Mi a baj veled?”, hanem azt: „Mi történt veled?”. A gyermek viselkedését nem rosszaságként, hanem a feldolgozatlan trauma kifejeződéseként értelmezik. Ha a gyermek lop, az lehet a kontroll visszaszerzésének kísérlete. Ha hazudik, az lehet a biológiai szülők védelmének ösztönös módja. A nevelőszülők feladata, hogy a viselkedés mögötti szükségleteket lássák meg.
A rutinok kialakítása szintén kritikus. A gyermeknek szüksége van arra, hogy tudja, mi következik. Egy stabil esti rituálé, egy meghatározott étkezési rend, és egy fix időpont az iskolai feladatokra – mindezek a kiszámítható elemek apránként visszaadják a gyermeknek a kontroll érzetét az élete felett, ami a traumatikus élmények során elveszett.
Életkori sajátosságok: Hogyan reagál a különböző korosztály?
A nevelőszülői elhelyezés hatásai drámaian eltérnek a gyermek életkorától függően. A trauma és a veszteség minden korban jelen van, de a megértés és a feldolgozás módja változik a kognitív és érzelmi fejlődéssel.
Csecsemők és totyogók: A testi szükséglet és a bázis
A legkisebbeknél a kötődés megszakadása a legfizikaibb és legsúlyosabb. Bár a csecsemő nem érti a jogi folyamatokat, a gondozó változását a túlélés fenyegetéseként éli meg. A nevelőszülői elhelyezés náluk gyakran alvászavarban, etetési problémákban, vagy hosszan tartó, megnyugtathatatlan sírásban nyilvánul meg. A csecsemő „belső munkája” az, hogy újra felépítse a bizalmat abban, hogy a szükségletei kielégülnek. A nevelőszülőknek itt a legfontosabb feladatuk a testi közelség, a bőr-bőr kontaktus és a maximális érzékenység a gyermek jelzései iránt. A korai intervenció és a stabil kötődés kialakítása kulcsfontosságú a későbbi fejlődési zavarok megelőzésében.
Óvodások: Visszacsúszás és a mágikus gondolkodás
Az óvodáskorú gyermekeknél gyakori a regresszió, például visszatérnek a bepisiléshez, vagy a cumizáshoz. Mivel a mágikus gondolkodás korszakában vannak, gyakran hiszik azt, hogy az elhelyezés az ő hibájuk. „Rossz voltam, ezért küldtek el.” Ez a bűntudat rendkívül nehéz terhet jelent, és a nevelőszülőknek folyamatosan meg kell erősíteniük, hogy a döntés a felnőtteké volt, és a gyermek nem tehet róla.
Az óvodásoknál a játék a feldolgozás fő eszköze. A traumás események újra és újra megjelenhetnek a játékaikban, ami lehetőséget ad a nevelőszülőnek, hogy finoman bekapcsolódjon a gyógyítás folyamatába. A gyakori ölelés és a fizikai megerősítés segít stabilizálni az ingadozó érzelmeket.
Iskolások: Szégyen, titkolózás és teljesítmény
Az iskoláskorú gyermekek már tisztában vannak a társadalmi stigmával, ami a gyermekvédelemhez kapcsolódik. Érzik a szégyent, és gyakran megpróbálják eltitkolni az elhelyezés tényét a kortársaik elől. Ez a titkolózás óriási feszültséget okoz, és befolyásolhatja az iskolai teljesítményt. A beilleszkedési nehézségek, a koncentrációs zavarok és a hirtelen tanulási problémák gyakran a belső érzelmi vihar külső jelei.
Ebben a korban a nevelőszülőnek támogatnia kell a gyermek szociális életét, de tiszteletben kell tartania a magánélethez való jogát is. Fontos, hogy a gyermek szabadon eldönthesse, kivel osztja meg az élettörténetét. A nevelőcsaládnak segítenie kell a gyermeknek abban, hogy pozitív identitást építsen ki, amely nem a „gyermekvédelmis” címkén alapul, hanem az erősségein és képességein.
Serdülők: Identitáskrízis és lázadás
A serdülőkor amúgy is az identitáskeresés és a függetlenedés korszaka. Amikor egy kamasz nevelőszülői gondozásba kerül, a válság megsokszorozódik. A biológiai gyökerek elvesztése és a kötődés megtörése súlyos identitáskrízist okozhat. Ki vagyok én, ha nem tartozom sehova? A lázadás, a szabályok megszegése és az agresszió gyakori reakciók, mivel a kamasz megpróbálja visszaszerezni azt a kontrollt, amit a jogi és védelmi rendszer elvett tőle.
A nevelőszülőknek itt a legnehezebb a dolguk, mivel a kamasz egyszerre vágyik a függetlenségre és a feltétel nélküli biztonságra. A kulcs a nyitott kommunikáció, a határok kijelölése, de a rugalmasság is. A kamaszoknak szükségük van arra, hogy érvényesítsék az érzéseiket, és megértsék, hogy a nevelőcsalád nem próbálja meg lecserélni a biológiai szüleiket, hanem biztonságos alapot nyújt a felnőtté váláshoz.
A viselkedés mögött rejlő üzenetek
A traumatizált gyermek viselkedése ritkán szól a jelenről; sokkal inkább a múltról szóló üzenet. A nevelőszülők gyakran szembesülnek olyan kihívásokkal, mint az agresszió, a hazudozás, a lopás, vagy a túlzott szexuális érdeklődés. Ezeket a mintákat a traumatizált gyermek a túlélés érdekében fejlesztette ki, és a nevelőszülőknek meg kell tanulniuk dekódolni ezeket az üzeneteket.
A gyermek agya, amely a krónikus stressz hatása alatt fejlődött, gyakran van „harcolj vagy menekülj” üzemmódban. Ez azt jelenti, hogy a legkisebb stresszre is túlzott reakcióval válaszol. Egy apró kritika is kiválthat egy teljes dührohamot, mert a gyermek agya a kritikát a régi trauma, az elutasítás vagy a bántalmazás előfutáraként értelmezi.
A kontroll megszerzése központi motiváció. Mivel a gyermek életében a legfontosabb döntéseket (hol éljen, kivel találkozzon) mások hozták meg, a kontroll visszaszerzésének kísérletei gyakran a nevelőcsalád szabályainak szabotálásában nyilvánulnak meg. Ha a gyermek nem hajlandó felvenni a ruháját vagy megcsinálni a leckéjét, azt érezheti, hogy legalább ebben a kis dologban övé a döntés.
| Viselkedés | Lehetséges ok (Trauma-érzékeny megközelítés) | Nevelőszülői válasz |
|---|---|---|
| Agresszió/Dührohamok | Túlterheltség, védekezés, a kontroll elvesztése miatti frusztráció. | Maradj nyugodt (co-reguláció), adj teret, majd beszéljétek meg a kiváltó okot. |
| Hazudozás | A szülői lojalitás fenntartása, a büntetéstől való félelem, a túlélés eszköze volt a múltban. | Ne a hazugságra fókuszálj, hanem a mögöttes félelemre; teremts biztonságos teret az igazságnak. |
| Túlzott ragaszkodás/Függőség | A korábbi elhanyagolás kompenzálása, a folyamatos elhagyatástól való félelem (szeparációs szorongás). | Biztosíts állandó, de mértékletes figyelmet; tanítsd meg az önnyugtatásra. |
| Étel rejtegetése/Falánkság | Éhezés vagy élelmiszer-bizonytalanság a múltban; az erőforrások feletti kontroll vágya. | Biztosíts kiszámítható étkezési rendet; garantáld, hogy mindig lesz elegendő étel. |
A biológiai család és a kapcsolattartás dilemmái
A nevelőszülői elhelyezés ritkán jelent teljes szakítást a biológiai családdal, különösen, ha a gyermek ideiglenes elhelyezés alatt áll. A kapcsolattartás (láthatás) a gyermek számára a leginkább ambivalens és érzelmileg kimerítő élmény lehet. Minden látogatás egy mikro-trauma, amely újra felszakítja a gyász sebeit.
A gyermek a látogatás előtt izgatott, reménykedő, de gyakran szorongó. Reméli, hogy a szülő megváltozott, és visszatérhet az élet. A találkozás alatt azonban gyakran szembesül a valósággal: a szülő nem tudja teljesíteni az ígéreteit, vagy az interakció diszfunkcionális marad. A látogatás utáni időszak – ami akár 24-48 óráig is tarthat – általában a legnehezebb. Ez a visszarendeződés fázisa, amikor a gyermek dühös, szomorú, vagy kaotikus viselkedést mutat, mert újra fel kell dolgoznia a szakítást és a csalódottságot.
A nevelőszülőknek fel kell készülniük erre az érzelmi hullámvasútra. A feladatuk, hogy a gyermek érzelmeit érvényesítsék („Látom, mennyire hiányzik az édesanyád, és milyen nehéz volt a találkozás”), de közben stabilizálják is a gyermeket, és visszavezessék a nevelőcsalád biztonságos rutinjába. A kapcsolattartás támogatása nem jelenti azt, hogy a nevelőszülőnek támogatnia kell a káros viselkedést, hanem azt, hogy tiszteletben tartja a gyermek gyökereit és a biológiai szülőkhöz fűződő köteléket.
A gyermek számára a lojalitás konfliktusa itt a legélesebb. Ha jól érzi magát a nevelőknél, fél, hogy a biológiai szülő haragudni fog. Ha kritizálja a biológiai szülőt, bűntudatot érez. A nevelőszülőnek segítenie kell a gyermeknek abban, hogy a két világot ne ütközőpályaként, hanem két különálló valóságként kezelje, amelyeknek a gyermek része, de amelyek nem definiálják őt teljesen.
A trauma árnyéka: Hosszú távú hatások és a reziliencia
Azok a gyermekek, akiket nevelőszülőknél helyeznek el, gyakran éltek át tartós stresszt, elhanyagolást vagy bántalmazást a biológiai családjukban. Ezt a jelenséget komplex traumának nevezzük, mivel nem egyetlen esemény okozta, hanem hosszú ideig tartó, ismétlődő negatív élmények sorozata.
A komplex trauma megváltoztatja a gyermek agyának fejlődését. A stresszhormonok állandó magas szintje károsítja azokat az agyterületeket, amelyek a szabályozásért, az érzelmek kezeléséért és a hosszú távú memóriáért felelősek. Ezért van az, hogy a traumatizált gyermekeknek gyakran vannak végrehajtó funkciózavaraik (pl. nehezen terveznek, szerveznek, vagy váltanak feladatot), és nehezen szabályozzák a dühüket vagy a szorongásukat.
A nevelőcsaládba kerülés után a gyermeknek szüksége van a trauma-specifikus terápiára. Nem elég a „szeretet és a jó szándék”. Szakemberek bevonása szükséges (gyermekpszichológus, pszichoterapeuta), akik olyan módszerekkel dolgoznak, mint az EMDR (Eye Movement Desensitization and Reprocessing) vagy a TF-CBT (Trauma-Focused Cognitive Behavioral Therapy). A terápia segít a gyermeknek feldolgozni az emlékeket, és integrálni a traumatikus élményeket a saját élettörténetébe, anélkül, hogy azok uralnák a jelenét.
A reziliencia fejlesztése
A nevelőszülői rendszer célja nem csupán a túlélés biztosítása, hanem a reziliencia (lelki ellenálló képesség) fejlesztése. A reziliencia nem azt jelenti, hogy a gyermek „nem sérül”, hanem azt, hogy képes talpra állni a nehézségekből. A nevelőszülőknek aktívan támogatniuk kell a gyermek erősségeit, és segíteniük kell neki abban, hogy azonosítsa azokat a területeket, ahol kompetensnek érzi magát (pl. sport, művészet, iskola).
A reziliencia kulcsa a legalább egy stabil, támogató felnőtt jelenléte. Ha a gyermek tudja, hogy van valaki, aki feltétel nélkül hisz benne, az drámaian növeli a képességét a trauma feldolgozására. A nevelőszülői otthonnak a stabilitás szigetévé kell válnia a gyermek viharos érzelmi tengerében.
A jövő bizonytalansága: Vissza, vagy tovább?
Talán a legnehezebb teher, amit a nevelőszülőknél elhelyezett gyermek cipel, a jövő bizonytalansága. A gyermekvédelmi rendszerben az elhelyezés lehet ideiglenes (a biológiai családhoz való visszatérés a cél), vagy végleges (örökbefogadás). A gyermek sosem tudhatja, melyik ajtó nyílik meg előtte, és a jogi folyamatok lassúsága csak fokozza a szorongást.
Amíg a jogi státusz tisztázatlan, a gyermek két világ között lebeg. Nem tud teljes mértékben elköteleződni a nevelőcsalád mellett, mert fél, hogy ha túl jól érzi magát, az elárulja a biológiai szüleit, vagy még nagyobb lesz a fájdalom, ha vissza kell térnie. Ez a lebegő állapot megakadályozza a teljes gyógyulást és a biztonságos kötődés kialakulását.
A nevelőszülőknek ebben a helyzetben a legfontosabb, hogy a gyermeknek a jelenre fókuszáljanak. Folyamatosan hangsúlyozni kell: „Ma biztonságban vagy. Ma itt a helyed. A holnapra vonatkozó döntéseket a felnőttek hozzák meg, de mi addig is vigyázunk rád.”
Az örökbefogadás felé vezető út
Ha a gyermek jogi státusza megváltozik, és örökbefogadhatóvá válik, az egy újabb, rendkívül komplex érzelmi fázist indít el. Bár az örökbefogadás a stabilitás ígéretét hordozza, a gyermeknek ekkor kell igazán szembenéznie azzal, hogy a biológiai családjához való visszatérés lehetősége végleg megszűnt. Ez a végleges gyász szakasza.
Az örökbefogadásra váró gyermeknek időre van szüksége ahhoz, hogy elfogadja a helyzetet, és megengedje magának, hogy új, tartós köteléket alakítson ki. A nevelőszülő, ha nem ő maga az örökbefogadó, itt válik az átmenet gondozójává, aki segíti a gyermeket abban, hogy egészségesen búcsút vegyen az eddigi életétől, és felkészüljön az új családra. Ez a szerep óriási önzetlenséget és érzelmi érettséget igényel a nevelőktől.
A gyermek identitásának formálódása a nevelőszülői rendszerben
Az identitás kialakulása minden gyermek számára kihívás, de különösen azok számára, akiknek az élettörténete megszakadt. A nevelőszülői gondozásban élő gyermekeknek két narratívát kell összeegyeztetniük: a biológiai gyökerek történetét és a jelenlegi biztonságos élet történetét.
A gyermeknek tudnia kell, honnan jött, hogy megérthesse, ki ő. A nevelőszülői otthonnak támogatnia kell a gyermek gyökereinek elfogadását. Ez nem jelenti a biológiai szülők rossz döntéseinek elfogadását, hanem a gyermek eredetének és örökségének tiszteletben tartását. Ha a gyermek származását, kultúráját, vagy a biológiai családjához fűződő emlékeit megtagadják, a gyermek azt érzi, hogy az identitásának egy része is elutasításra kerül.
A nevelőszülők segíthetnek a gyermeknek egy olyan integrált élettörténetet kialakítani, amelyben a trauma és a veszteség csak egy fejezet, nem pedig az egész könyv. A gyermeknek meg kell értenie, hogy az, ami vele történt, nem határozza meg azt, akivé válhat. A nevelőszülői szerep itt a történetmesélő szerepe: segítenek a gyermeknek elhelyezni a múlt darabjait egy olyan keretben, ahol a jövő a reményről és a lehetőségekről szól.
A gyermek, aki a nevelőszülői rendszerben nő fel, megtanulja, hogy a család nem mindig vér szerinti kötelék, hanem választott közösség is lehet. Ez a felismerés, bár fájdalmas gyökerekből táplálkozik, végső soron rendkívüli erőforrást jelenthet. Megtanulja, hogy a szeretet és a gondoskodás jöhet olyan forrásból is, amelyet a sors, vagy inkább a segítő szándék ajándékozott neki. A nevelőszülők által nyújtott stabil, szeretetteljes környezet nem tünteti el a múlt sebeit, de megadja a gyermeknek az eszközöket ahhoz, hogy ezeket a sebeket begyógyítsa, és teljes, értékes életet éljen.
