Mi gátolja a kreativitás fejlődését a gyerekeknél? Kerülendő szülői hibák

Minden gyermek született alkotó. A kisgyermekek számára a világ egy végtelen vászon, tele felfedezésre váró lehetőségekkel és megoldandó rejtélyekkel. Az agy fejlődésének legintenzívebb szakaszában a kreativitás nem csupán egy szép hobbi, hanem az a motor, amely a tanulási folyamatokat, a problémamegoldó képességet és az érzelmi intelligenciát hajtja. A kreativitás az a képesség, hogy újszerű módon lássunk dolgokat, és ez a készség elengedhetetlen a 21. századi kihívások kezeléséhez. Szülőként az a legfőbb feladatunk, hogy ezt a belső tüzet tápláljuk, nem pedig elfojtsuk. Sajnos, a legjobb szándék ellenére is gyakran követünk el olyan apró, nevelési hibákat, amelyek akaratlanul is gátat szabnak a gyermek veleszületett alkotókedvének.

A kreativitás nem kizárólag a művészi tehetségről szól. Ez a fogalom magában foglalja az adaptivitást, a rugalmasságot, a kritikus gondolkodást, és azt a képességet, hogy alternatív útvonalakat keressünk, amikor az első próbálkozás kudarcot vall. Amikor arról beszélünk, mi gátolja a kreativitást, gyakran a szülői kontroll, a túlzott struktúra és a teljesítményorientált szemlélet kerül a fókuszba. Vizsgáljuk meg részletesen, melyek azok a szülői magatartásformák, amelyek a leginkább akadályozzák gyermekünk alkotóerejének kibontakozását.

A túlzott irányítás és a mikromenedzsment csapdája

A szülői gondoskodás természetes velejárója a védelem és a támogatás, ám a modern nevelési trendek gyakran túlzásba esnek a kontroll területén. A helikopter szülőség jelensége, ahol a szülő folyamatosan a gyermek feje felett lebeg, és minden lépését irányítja, az egyik legnagyobb gátja lehet a kreatív fejlődésnek. Ha a gyermek sosem tapasztalja meg a cselekvés és a döntéshozatal szabadságát, honnan meríthetne bátorságot ahhoz, hogy új utakat fedezzen fel?

Amikor a gyermek rajzol, és mi azonnal kijavítjuk a színeket, vagy megmondjuk, hogy a házat hogyan kell ábrázolni, azt üzenjük neki, hogy az ő eredeti elképzelése nem elég jó. A kreativitás lényege a divergens gondolkodás, vagyis az a képesség, hogy egy problémára több lehetséges megoldást is találjunk. A mikromenedzsment azonban a konvergens gondolkodást erősíti: azt tanítja, hogy csak egy „helyes” válasz létezik, és azt a szülő tudja.

Ez a szülői hiba nemcsak a művészeti tevékenységekre terjed ki, hanem a játékra és a mindennapi problémamegoldásra is. Ha a gyerek épít egy várat, és a szülő azonnal megmutatja a „hatékonyabb” építési módszert, vagy ha a kicsi nem találja a cipőjét, és mi azonnal odavisszük neki, megfosztjuk őt a felfedezés örömétől és a kudarcból való tanulás lehetőségétől. A kreatív problémamegoldás megköveteli, hogy a gyermeknek legyen ideje kísérletezni, és ha kell, hibázni is.

A szülői túlzott irányítás hosszú távon azt eredményezi, hogy a gyermekek bizonytalanná válnak saját képességeikben, és hiányozni fog belőlük az a belső hajtóerő, amely az innovációhoz szükséges. Azt várják, hogy valaki más adjon nekik utasítást. Az igazi kreativitás viszont mindig belülről fakad, és igényli a biztonságos autonómia érzését.

A folyamat helyett az eredmény dicsőítése és a külső jutalmazás túlzott használata

A dicséret alapvető eszköze a pozitív megerősítésnek, de ha nem megfelelően használjuk, kártékony hatással lehet a kreativitásra. A leggyakoribb hiba, hogy a szülők túlnyomórészt az elért eredményt, a „szép” rajzot, vagy a tökéletes teljesítményt dicsérik, ahelyett, hogy a befektetett energiát, a kísérletezést és a folyamatot emelnék ki.

Amikor azt mondjuk: „Ez egy gyönyörű rajz! Olyan, mintha igazi lenne!”, azt üzenjük, hogy az a műalkotás értékes, amelyik a leginkább hasonlít a valóságra vagy megfelel egy külső esztétikai standardnak. Ezzel szemben, ha azt mondjuk: „Látom, mennyi időt töltöttél azzal, hogy megtaláld a megfelelő árnyalatot a fához. Nagyon tetszik, ahogy kísérleteztél a színekkel!”, akkor a belső motivációt és a kitartást jutalmazzuk.

A belső motiváció lerombolása

A pszichológia régóta vizsgálja a belső (intrinzik) és a külső (extrinzik) motiváció kapcsolatát. A kreatív tevékenységek esetében a belső motiváció a kulcs: a gyermek azért alkot, mert élvezi magát a tevékenységet, a felfedezést, és a saját képességei használatát. Amikor azonban a szülő túl gyakran alkalmaz külső jutalmakat (pl. pénz, édesség, ajándékok) egy kreatív feladat elvégzéséért, a gyermek agya átprogramozódik. A tevékenység már nem önmagában cél, hanem eszköz a jutalom megszerzésére.

Ez a jelenség különösen káros, mert a gyermekek hajlamosak felhagyni azokkal a tevékenységekkel, amelyekért korábban jutalmat kaptak, amint a jutalom megszűnik. A kreativitás pedig természeténél fogva olyan terület, ahol a jutalom maga az alkotás aktusa. A túlzott jutalmazás elvonja a figyelmet a játék és a kísérletezés örömétől, és helyette a teljesítménykényszerre fókuszál. Egy kreatív gyereknek nem az elismerésért kell alkotnia, hanem a belső késztetésből.

A szülői elismerésnek a növekedési szemléletet (growth mindset) kell támogatnia, melyet Carol Dweck pszichológus kutatott. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek képességeit nem fix adottságként kezeljük, hanem fejleszthető tulajdonságként. Ha a szülő a befektetett munkát és a kitartást dicséri, a gyermek megtanulja, hogy a kihívások leküzdésével fejlődik, ami elengedhetetlen a kreatív gondolkodáshoz.

A hibázástól való félelem és a tökéletesség elvárása

A kreativitás és az innováció elválaszthatatlanul összefügg a hibázással. Minden nagyszerű ötletet számtalan sikertelen kísérlet előz meg. Ha azonban a szülői környezetben a hiba azonnali negatív visszajelzést vagy kritikát vált ki, a gyermek gyorsan megtanulja, hogy a biztonságos, már bevált utat válassza a kísérletezés helyett.

Sok szülő szorong a gyermek teljesítménye miatt – legyen szó iskolai eredményekről, sportról vagy művészeti tevékenységekről. Ez a szorongás gyakran abban nyilvánul meg, hogy a szülő megpróbálja minimalizálni a hiba lehetőségét, ezzel paradox módon maximalizálva a gyermekben a kudarctól való félelmet. Amikor a gyermek fél a rossz eredménytől, nem fog merész, szokatlan megoldásokkal előállni. A kreativitás viszont éppen a megszokott keretek feszegetéséről szól.

Gyakori szülői hiba, hogy a gyermek munkáját kritizáljuk, vagy ami még rosszabb, szégyenérzetet keltünk benne a hibája miatt. „Ezt nem így kellett volna csinálni, elrontottad!” – egy ilyen mondat azonnal elvágja a kísérletezés fonalát. Ehelyett a szülőnek bátorítania kell a hibák elemzését. „Mi történt? Mit tanultál ebből? Legközelebb hogyan csinálhatnád másképp?” Ez a megközelítés a hibát a tanulási folyamat természetes részévé teszi.

Ahol a hiba a kudarc szinonimája, ott a kreativitás elsorvad. A kreatív gondolkodás megköveteli a mentális biztonságot, azt a tudatot, hogy az ötleteinket büntetés nélkül kipróbálhatjuk.

A tökéletesség kultusza különösen káros. Ha a gyermek azt látja, hogy a szülő csak a „múzeumi” minőségű alkotásokat értékeli, sosem fog belekezdeni egy olyan projektbe, amelynek kimenetele bizonytalan. A kreatív folyamat gyakran rendetlen, félkész és kaotikus. Ha a szülő a rendet és a hibátlanságot helyezi előtérbe, megöli a spontaneitást, ami a kreativitás egyik legfontosabb összetevője.

Fontos, hogy a szülő maga is modellként működjön. Ha a gyermek azt látja, hogy az anya vagy az apa is mer hibázni, nevet a saját bakijain, és újrakezdi a dolgokat, megtanulja, hogy a tökéletlenség elfogadható, sőt, szükséges a fejlődéshez. A kreatív ember nem az, aki sosem hibázik, hanem az, aki a hibákból épít.

Az unalomtól való félelem és a túlstrukturált időbeosztás

A modern gyermekkor egyik legnagyobb paradoxona, hogy bár a szülők a legjobb szándékkal próbálnak minden lehetőséget megadni, ezzel akaratlanul is ellehetetlenítik a kreativitás egyik legfontosabb forrását: az unalmat.

A mai gyerekek naptára sokszor zsúfoltabb, mint egy felnőtté. Zeneórák, sportedzések, nyelvi kurzusok, fejlesztő foglalkozások – mindezek hasznosak, de ha a gyermek minden perce be van osztva, nem marad ideje a szabad, céltalan játékra. A kreativitásnak időre és mentális térre van szüksége a csírázáshoz. Az unalom az a katalizátor, amely arra kényszeríti az agyat, hogy saját maga találjon ki megoldásokat, történeteket és elfoglaltságokat.

Amikor a gyermek azt mondja: „Unatkozom!”, a szülői reflex gyakran az azonnali megoldás nyújtása: bekapcsoljuk a tévét, elővesszük a tabletet, vagy felajánlunk egy strukturált játékot. Ez a szülői hiba azt üzeni, hogy az unalom egy negatív állapot, amit azonnal meg kell szüntetni. Pedig az unalom az a kritikus átmeneti állapot, amelyben a gyermek elkezdi használni a képzeletét. Ekkor születnek meg azok a játékok, amelyekhez nem szükséges előregyártott játékszer, csak egy kartondoboz és néhány takaró.

A strukturált tevékenységek (pl. színezőkönyv, szigorú szabályokkal rendelkező társasjáték) bár fejlesztenek bizonyos készségeket, a kreatív gondolkodást korlátozzák. A kreativitás a nyitott végű játékokban fejlődik, ahol nincs előre meghatározott cél, és a gyermek maga határozza meg a szabályokat. A szülőnek meg kell tanulnia elviselni azt a feszültséget, amikor a gyermek látszólag céltalanul bolyong, mert ez a belső feszültség indítja be az alkotó folyamatot.

A digitális túlzsúfoltság és a passzív tartalomfogyasztás

Az unalom elleni küzdelem modern eszköze a digitális média. Bár a technológia hasznos lehet, a passzív tartalomfogyasztás (hosszú tévénézés, videójátékok) jelentősen rontja a kreativitás esélyeit. A képernyőn látott tartalom készen kapott információt szolgáltat, amely nem igényel aktív mentális erőfeszítést, és nem ösztönzi a gyermeket arra, hogy saját történeteket vagy megoldásokat generáljon.

A szülői hiba itt az, hogy a digitális eszközöket bébiszitterként használja, vagy enged a gyermek állandó nyomásának, ami a képernyőidő növekedéséhez vezet. A kreativitás fejlődéséhez elengedhetetlen a manipulálható, tapintható környezet, amelyben a gyermek fizikai interakcióba léphet az anyagokkal (homok, víz, gyurma, fa, papír). A digitális eszközök sterilek ebből a szempontból, és korlátozzák a szenzoros élményeket, amelyek a kreatív inspiráció alapjai.

A konformitás elvárása és az egyediség elfojtása

Szociális lényekként természetes, hogy a szülők azt szeretnék, ha gyermekük beilleszkedne, jól teljesítene az iskolában, és elfogadott tagja lenne a közösségnek. Ez az igény azonban gyakran átcsap a konformitás elvárásába, ami egyenesen mérgező a kreativitásra nézve.

A kreatív gyerekek gyakran „furcsák”, „zajosak” vagy „rendetlenek” a standard elvárásokhoz képest. Lehet, hogy másképp öltözködnek, szokatlan érdeklődési körük van, vagy nem követik a csoportos tevékenységek szabályait. Ha a szülő folyamatosan azt kéri a gyermektől, hogy legyen „normális”, vagy hogy viselkedjen úgy, mint a többi gyerek, azt üzeni neki, hogy az egyedisége nem kívánatos.

A szülői minták kényszerítése

Gyakori szülői hiba, hogy a gyermekre kivetítik a saját beteljesületlen álmaikat vagy elvárásaikat. Ha a szülő zenész szeretett volna lenni, de nem lett, nagy a kísértés, hogy a gyermeket azonnal beírassa a zeneiskolába, függetlenül attól, hogy a gyermeknek van-e affinitása hozzá. Amikor a gyermek nem a saját belső hangját, hanem a szülői elvárásokat követi, a kreatív energiája elapad. A kreativitásnak a saját, autentikus érdeklődésből kell fakadnia.

A kreatív gondolkodás megköveteli a kritikai távolságtartást a bevett normáktól. Ha a gyermek megtanulja, hogy mindig azt a választ kell adnia, amit a tanár vagy a szülő vár, elveszíti azt a képességét, hogy megkérdőjelezze a status quót. A szülői feladat a gyermek egyediségének ünneplése, még akkor is, ha az a szülő számára kényelmetlen vagy szokatlan.

A kérdések helyett a válaszok azonnali szolgáltatása

A gyermekek természetes módon kutatók. A „Miért?” kérdés a kreatív fejlődés motorja. Amikor egy gyermek kérdez, az a tudás iránti vágy jele, és egyben a lehetőség, hogy beindítsuk a gondolkodási folyamatát. A szülői hiba akkor következik be, amikor a kérdésre azonnal a kész választ adjuk, ezzel megfosztva a gyermeket a felfedezés örömétől.

Például, ha a gyermek megkérdezi: „Miért kék az ég?”, ahelyett, hogy azonnal elmagyaráznánk a Rayleigh-szórást, sokkal támogatóbb a kreativitás szempontjából, ha visszakérdezünk: „Mit gondolsz, miért kék? Mi történne, ha zöld lenne?” Ez az ún. szókratészi módszer arra ösztönzi a gyermeket, hogy saját hipotéziseket állítson fel, még akkor is, ha azok tudományosan nem helyesek. A kreativitás nem a helyes válaszok tudásáról szól, hanem a helyes kérdések feltevéséről.

A szülői türelmetlenség itt is szerepet játszik. A rohanó mindennapokban egyszerűbb és gyorsabb a kész információt átadni, mint végigkísérni a gyermeket a gondolkodás labirintusán. A kreativitás azonban megköveteli az időt és a teret a töprengésre. A szülői támogatás abban rejlik, hogy nem oldjuk meg a gyermek feladatait, hanem segítünk neki megtalálni az eszközöket a megoldáshoz.

A kreativitás fejlesztésének egyik legfontosabb aspektusa a probléma újrafogalmazása. Ha a gyermek nem kap azonnali válaszokat, kénytelen lesz más szempontból megközelíteni a problémát. Egy szülő, aki minden akadályt eltávolít a gyermek útjából, nemcsak a problémamegoldó képességet, hanem a kreatív rugalmasságot is gátolja.

A rendmánia és a kreatív káosz elutasítása

A kreativitás gyakran kéz a kézben jár a rendetlenséggel. A festékfoltok, a szétszórt legók, a felhalmozott papírdarabok és a kartondobozok a kreatív munka természetes velejárói. Azok a szülők, akik túlzottan ragaszkodnak a rendhez és a tisztasághoz, akaratlanul is szűk keretek közé szorítják a gyermeket, ami gátolja a szabad kísérletezést.

Amikor a szülő állandóan azon aggódik, hogy a festék összekeni a padlót, vagy hogy a gyurma belemegy a szőnyegbe, a gyermek megtanulja, hogy bizonyos anyagok használata feszültséget okoz a családban. Ez a feszültség eltereli a figyelmet az alkotás öröméről, és a gyermek elkezd öncenzúrát gyakorolni. Inkább elkerüli a „veszélyes” tevékenységeket, mintsem hogy kockáztassa a szülői rosszallást.

A kreatív anyagok korlátozása

Egy másik kapcsolódó hiba, hogy a szülők csak a drága, előregyártott kreatív készleteket biztosítják, és elutasítják az ún. újrahasznosított, „hulladék” anyagokat. A kreativitás egyik legmélyebb formája az, amikor valaki képes látni a potenciált az egyszerű, hétköznapi tárgyakban (egy WC-papír guriga, egy régi takaró, egy fadarab). Ezek a „nyitott végű” anyagok sokkal jobban ösztönzik a képzeletet, mint egy készre gyártott, műanyag játék.

A rendmániás szülői környezetben a gyermek elveszítheti a spontaneitás képességét. A kreatív ötletek gyakran hirtelen jönnek, és azonnali cselekvést igényelnek. Ha a gyermeknek minden egyes alkotáshoz engedélyt kell kérnie, vagy hosszú előkészületeket kell tennie a rend fenntartása érdekében, az ötlet elhalhat, mielőtt megvalósulna.

A szülőknek meg kell találniuk az egyensúlyt a rend és a kreatív szabadság között. Ez jelentheti azt, hogy kijelölünk egy speciális, „koszolható” területet a lakásban, ahol a rendetlenség megengedett, vagy egyszerűen elfogadjuk, hogy a kreatív tevékenység ideiglenesen felfüggeszti a szigorú rendet. A kreatív káosz nem rendetlenség, hanem a gondolkodás fizikai megnyilvánulása.

A szűk látókörű nevelés és a széles körű tapasztalatok hiánya

A kreativitás táplálékot igényel. Ahhoz, hogy egy gyermek új ötleteket generáljon, gazdag, változatos információforrásokkal kell rendelkeznie. A szűk látókörű nevelés, amely csak az akadémiai eredményekre vagy egy-két szűk érdeklődési területre fókuszál, gátolja a kreatív gondolkodás fejlődését, mert hiányoznak az agy számára a kapcsolódási pontok.

A kreativitás gyakran abból születik, hogy két, látszólag összefüggéstelen fogalmat vagy élményt kapcsolunk össze. Ha a gyermek soha nem látott még tengerpartot, vagy nem tudja, hogyan működik egy gőzmozdony, kevesebb építőköve van a képzeletének. A szülői hiba itt az, hogy kényelmi okokból vagy időhiány miatt minimalizálják az élményeket, és helyette strukturált tanulással próbálják pótolni a tudást.

A valós élethelyzetek, a múzeumi látogatások, a természetben töltött idő, a különböző kultúrák megismerése – mindezek a tapasztalatok adják a kreatív gondolkodás alapját. A szülőnek nem kell minden utazásból vagy élményből „tanulási lehetőséget” csinálnia. Elegendő, ha egyszerűen hagyjuk a gyermeket megfigyelni, kérdezni és elmerülni az új ingerekben.

A kritikus gondolkodás hiánya

A kreativitás szorosan összefügg a kritikus gondolkodással. Ha a szülő mindent készen tálal, és nem ösztönzi a gyermeket arra, hogy kérdőjelezze meg a kapott információt, a gyermek nem fogja tudni kifejleszteni a saját, egyedi nézőpontját. Ha a szülői környezetben tabuk vannak, vagy csak egyféle politikai, vallási vagy társadalmi nézet a megengedett, a gyermek félénk lesz az intellektuális kísérletezéstől.

A kreatív felnőttek képesek több szempontból is megvizsgálni egy problémát, és elfogadni az ambivalenciát. Ez a képesség gyerekkorban alakul ki, amikor a szülők nyitottan és elfogadóan beszélnek a bonyolult vagy ellentmondásos témákról. A nyitott kommunikáció elengedhetetlen a kreatív gondolkodáshoz.

A türelmetlenség és a gyorsaság erőltetése

A kreatív folyamat nem sürgethető. Néha az inspiráció lassan érkezik, és a megvalósítás is időigényes lehet. A szülői türelmetlenség, amely gyakran a modern, időhiányos életvitelből fakad, súlyos hiba lehet.

Ha a szülő állandóan sürgeti a gyermeket, hogy fejezze be a rajzot, pakolja el a legót, vagy gyorsan vágja el a papírt, a gyermek megtanulja, hogy a minőség helyett a sebesség a fontos. Ez a nyomás megöli a flow-élményt, azt az állapotot, amikor a gyermek teljesen elmerül a tevékenységben, és elfeledkezik az időről. A flow-állapot kulcsfontosságú a mély kreatív munkához és az elégedettség érzéséhez.

Amikor a szülő azt mondja: „Siess, nincs időd erre!”, azt az üzenetet közvetíti, hogy a gyermek tevékenysége nem elég fontos. Ezzel szemben, ha a szülő tiszteletben tartja a gyermek tempóját, és biztosítja számára a zavartalan időt az alkotáshoz, a gyermek megtapasztalja a mély elkötelezettség és a kitartás erejét. A kreatív gondolkodás gyakran megköveteli a gondolatok érlelését, amihez egyszerűen idő kell.

A szülői túlzott beavatkozás a konfliktusokba

A kreativitás fejlesztésének egyik leginkább elhanyagolt területe a szociális interakció és a konfliktusmegoldás. Amikor a gyermekek játszanak, óhatatlanul felmerülnek konfliktusok – kié a játék, mi legyen a játékszabály. Ha a szülő azonnal beavatkozik, és megoldja a vitát, megfosztja a gyerekeket attól, hogy közösen találjanak ki egy kreatív megoldást.

A problémamegoldás a kreativitás gyakorlása a társas térben. A szülői támogatásnak itt abban kell állnia, hogy biztosítjuk az érzelmi biztonságot, de hagyjuk, hogy a gyerekek maguk dolgozzák ki a kompromisszumokat és az új szabályokat. Ez a gyakorlat megtanítja nekik, hogyan kell rugalmasan és együttműködve gondolkodni, ami elengedhetetlen a későbbi felnőttkori innovációhoz.

A kreativitást gátló szülői attitűdök összegzése és alternatívák

A szülői hibák listájának áttekintése után világossá válik, hogy a kreativitás gátlásának gyökere gyakran a szülői szorongásban és a teljesítményorientált társadalmi nyomásban rejlik. Félünk, hogy gyermekünk nem lesz elég sikeres, ezért ösztönösen próbáljuk strukturálni és irányítani az életét, pont azt a szabadságot elvéve tőle, amely a sikerhez vezető kreatív utakat nyitná meg számára.

A kreatív fejlődés támogatása nem azt jelenti, hogy több művészeti foglalkozásra íratjuk be a gyermeket, hanem azt, hogy megváltoztatjuk a nevelési attitűdünket. A fókusz áthelyezése az eredményről a folyamatra, a külső motivációról a belső inspirációra, és a konformitásról az egyediség elfogadására alapvető változást hozhat.

Gyakorlati lépések a kreatív környezet kialakításához

Ahhoz, hogy támogassuk a gyermek kreativitását, nem kell feltétlenül kreatív zseninek lennünk. Sokkal inkább arról van szó, hogy biztonságos, támogató környezetet teremtünk, ahol a kísérletezés és a hibázás megengedett.

• Biztosítsunk nyitott végű anyagokat: Hozzunk létre egy „kreatív sarkot” újrahasznosított anyagokkal (karton, zsinór, fadarabok).
• Támogassuk az unalmat: Legyünk türelmesek, amikor a gyermek unatkozik, és ne rohanjunk azonnal megoldást nyújtani.
• Kérdezzünk, ahelyett, hogy válaszolnánk: Amikor a gyermek kérdez, tereljük őt a saját gondolkodása felé (pl. „Mit gondolsz, hogyan lehetne ezt megoldani?”).
• Dicsérjük a próbálkozást: Rendszeresen hangsúlyozzuk a befektetett időt, a kitartást és a bátorságot a nehéz feladatok vállalásában, nem csak a végeredményt.
• Modellezzük a hibázást: Mutassuk meg, hogy mi is hibázunk, és hogyan kezeljük azt humorral és tanulási szándékkal.

A kreativitás egy izom, amit használni kell. A szülői szerep nem a kreatív út megmutatása, hanem annak a biztosítása, hogy a gyermek maga járhassa be azt. A gyermekek veleszületett kíváncsisága és alkotókedve a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk. Tegyünk meg mindent azért, hogy ez a láng ne aludjon ki a túlzott szülői aggodalom vagy a teljesítménykényszer nyomása alatt.

A szülői elvárások és a gyermek belső világa

A szülői elvárások súlya gyakran észrevétlenül nehezedik a gyermekre, és ez a súly a kreativitás fejlődését is megroppanthatja. Amikor a szülő folyamatosan a jövőbeli sikerekről beszél, vagy összehasonlítja a gyermeket másokkal, a kreatív tevékenység stresszforrássá válik.

A kreativitás megkívánja a játékosságot és a könnyedséget. Ha a gyermek azt érzi, hogy minden tevékenységének valamilyen mérhető célt kell szolgálnia (pl. bejutni egy elit iskolába, vagy díjat nyerni), a játékos felfedezés öröme elvész. A kreatív gondolkodásnak teret kell engedni a haszontalannak, a céltalannak, a szórakoztatónak. Ez a „haszontalan” játék az, ami később a leginnovatívabb megoldásokhoz vezethet.

A szülői hiba, ha csak azokat a tevékenységeket támogatjuk, amelyek „értékesek” vagy „piacképesek”. Ha a gyermek inkább a fákra mászna, mintsem zongorázzon, és a szülő ezt elutasítja, a gyermek megtanulja, hogy a saját belső érdeklődése másodlagos a külső elvárásokhoz képest. A kreatív gyerekek azok, akik mernek a saját fejük után menni, még akkor is, ha ez a választás nem illeszkedik a társadalmi normákhoz vagy a szülői tervekhez.

Végül, a kreativitás ápolása a szülői önismerettel kezdődik. Fel kell ismernünk, hol vannak azok a pontok, ahol a saját félelmeink és hiányosságaink vetülnek ki a gyermekünk életére. Csak akkor tudunk igazán támogató környezetet teremteni, ha mi magunk is elfogadjuk, hogy gyermekünk útja más és egyedi lesz, mint amit mi elképzeltünk. A kreativitás szabadságot ad, és a legnagyobb ajándék, amit adhatunk, az a feltétel nélküli elfogadás, amely lehetővé teszi, hogy a gyermek szabadon kibontakoztassa veleszületett alkotóerejét.