Áttekintő Show
Minden szülő a legjobbat akarja. A legmélyebb szándékunk az, hogy erős, boldog és sikeres felnőtteket neveljünk. Gyakran azonban, a pillanat hevében, a fáradtság vagy a frusztráció hatására olyan mondatok hagyják el a szánkat, amelyekről azt hisszük, hogy segítenek, motiválnak, vagy éppen fegyelmeznek – valójában viszont mélyen rombolják azt, ami a legértékesebb: a gyermek önbizalmát és belső biztonságát. A szavaknak súlya van, különösen akkor, ha azok a szülő szájából hangzanak el, aki a gyermek számára a világot jelenti.
A gyermekek agya rendkívül érzékeny. Ők a szüleik visszajelzéseiből építik fel belső mintáikat, az úgynevezett belső működő modelleket. Ha ezek a visszajelzések állandóan kritikusak, elutasítóak vagy feltételesek, a gyermek azt tanulja meg, hogy önmaga nem elég jó, vagy csak akkor szerethető, ha megfelel bizonyos, gyakran elérhetetlen elvárásoknak. Ez a tudattalanul rögzült hitrendszer aztán elkíséri őt egész életében, szabotálva a kapcsolatait, a karrierjét és az általános önértékelését.
A szavak, mint építőkövek vagy romboló fegyverek
A kommunikáció nem csupán információátadás. A szülő-gyermek kapcsolatban a kommunikáció az a közeg, amelyben a gyermek személyisége formálódik. Amikor egy felnőtt kritizálja, figyelmen kívül hagyja vagy megbélyegzi a gyermeket, az nem csak egy rossz pillanat, hanem egy tégla, amit a gyermek önképének falába építünk. A gyermek nem képes objektíven mérlegelni a helyzetet; számára a szülői kijelentés tény. Ha azt hallja: „Ne sírj, hisztis vagy!”, a gyermek nem azt érti, hogy a szülő fáradt, hanem azt, hogy az érzései érvénytelenek, és a viselkedése hibás.
A modern pszichológia, különösen a kötődéselmélet és a fejlődéslélektan hangsúlyozza, hogy az elsődleges gondozóktól érkező visszajelzések kritikusak. A gyermekek a szülői reakciók tükrében látják magukat. Ha a tükör homályos, torz, vagy folyamatosan elutasítást mutat, a gyermek internalizálja ezt a negatív képet. Így válik egy ártatlannak tűnő megjegyzésből mély seb, amely évekkel később is befolyásolja a döntéseit és az érzelmi reakcióit.
A gyermek önértékelése a szülői szem tükröződése. Ha a tekintet ítélkező vagy csalódott, a gyermek azt hiszi, alapvetően hibás.
A címkézés csapdája: „Te mindig…”
Az egyik legpusztítóbb kommunikációs forma a címkézés, amely megbélyegzi a gyermeket egy negatív tulajdonsággal, nem pedig a konkrét viselkedését írja le. Ilyen mondatok például: „Te mindig ügyetlen vagy”, „Micsoda lusta gyerek vagy!”, vagy „Olyan buta vagy, ezt sem tudtad megcsinálni.”
A viselkedés és a személyiség összekeverése
A probléma az, hogy a gyermek nem tud különbséget tenni a viselkedése (amit meg lehet változtatni) és a személyisége (aki ő valójában) között. Ha azt mondjuk: „Ügyetlen vagy”, a gyermek nem azt hallja, hogy ez a cselekedet volt ügyetlen, hanem azt, hogy ő maga ügyetlen. Ez a belső meggyőződés gátolja a próbálkozást és a fejlődést. Miért is próbálkozna újra, ha a belső hitrendszere már eleve elkönyvelte kudarcnak?
A címkézés fixált gondolkodásmódot alakít ki. Carol Dweck kutatásai szerint a fixált gondolkodású emberek azt hiszik, képességeik állandóak és megváltoztathatatlanok. Ha a címke „okos” vagy „ügyes” is, az is veszélyes lehet, mert a gyermek félni fog attól, hogy olyan kihívás elé nézzen, ahol esetleg hibázhat, nehogy leessen a szülő által felállított piedesztálról. De a negatív címkék hatása még pusztítóbb: a gyermek elfogadja a címkét, és annak megfelelően kezd viselkedni (önbeteljesítő jóslat).
Kulcsmondat, amit kerülni kell: „Miért vagy ilyen lassú/ügyetlen/hisztis?”
Helyette: Azonosítsuk a konkrét viselkedést, és beszéljünk a hatásról. „Látom, hogy nehéz összpontosítanod. Hogy tudnám segíteni, hogy gyorsabban haladjunk?” Vagy: „Most kiborítottad a poharat. Nézzük meg együtt, hogyan tudjuk feltakarítani.”
Az érzések minimalizálása: A belső élmények érvénytelenítése
Amikor a gyermek szomorú, dühös vagy frusztrált, természetes szülői reakció lehet a helyzet gyors megoldása vagy az érzés elbagatellizálása. A szülők gyakran jószándékból próbálják „megmenteni” a gyermeket a kellemetlen érzésektől. Ezzel azonban azt üzenjük, hogy az érzései nem fontosak, vagy nem helyénvalóak.
„Ne sírj, nincs nagy baj!”
Ez a mondat, vagy a hasonló „Ne légy már kislány/kisfiú!” azt sugallja, hogy a gyermeknek el kell nyomnia az érzéseit, különösen azokat, amelyeket a társadalom gyengeségnek tart. Ha egy gyermeknek eltörik a kedvenc játéka, az számára valóban nagy baj. Amikor mi bagatellizáljuk, a gyermek azt tanulja meg, hogy az érzelmi válasza aránytalan, és képtelen bízni a saját belső élményeiben.
Gottman kutatásai, az érzelmi intelligencia nevelésével kapcsolatban, rávilágítottak, hogy az érzések elfojtása hosszú távon szorongáshoz, depresszióhoz és gyenge érzelmi szabályozáshoz vezet. A gyermeknek meg kell tanulnia nevet adni az érzéseinek, és meg kell tapasztalnia, hogy a szülői karok biztonságos teret jelentenek a nehéz érzések megélésére is. Az érzelmi validáció az önbizalom alapja.
Amikor azt mondjuk: „Nincs nagy baj”, a gyermek azt hallja: „A te bajod nem elég fontos ahhoz, hogy törődjünk vele.”
Ahelyett, hogy megpróbálnánk elűzni a szomorúságot, inkább tükrözzük vissza azt. „Látom, nagyon dühös vagy, mert nem sikerült. Én is dühös lennék, ha ennyi energiát tettem volna bele, és mégsem sikerült volna.” Ez a megközelítés megerősíti a gyermeket abban, hogy az érzései normálisak, és segít neki a érzelmi szabályozás elsajátításában.
Az összehasonlítás mérgező fuvallata
Az összehasonlítás az egyik leggyakoribb, mégis legkárosabb szülői eszköz. Akár testvérrel, akár osztálytárssal, akár a szülő saját gyerekkori énjével hasonlítjuk össze a gyermeket, az üzenet mindig ugyanaz: „Nem vagy elég jó, ahogy vagy.”
„Miért nem vagy olyan, mint a testvéred?”
Ez a mondat két fronton is pusztít: egyrészt lerombolja a gyermek önbecsülését, másrészt komoly feszültséget szít a testvérek között. A gyermek internalizálja, hogy a másik – a testvér, az unokatestvér, a szomszéd Pisti – valamilyen módon jobb, értékesebb, vagy könnyebben szerethető. Ez az érzés mélyen gyökerező kisebbrendűségi érzést alakíthat ki.
A gyermekek különböző tempóban és különböző területeken fejlődnek. Az összehasonlítás figyelmen kívül hagyja a gyermek egyedi erősségeit és tehetségét. Ha folyamatosan a testvére sportteljesítményét dicsérjük az ő művészi érzéke helyett, azt üzenjük, hogy csak a sportban elért eredmény számít, ami torzítja az önértékelést.
Tegyük fel, hogy a gyermekünk küzd a matematikával, de fantasztikus a történetírásban. Ha azt mondjuk: „Nézd meg a Gergőt, ő már rég tudja ezt a szorzást!”, a gyermek azt hiszi, a szülő csak azt az oldalát értékeli, ahol sikeres. Ahelyett, hogy motiválnánk, a szorongást növeljük, és a gyermek elkezdheti elkerülni azokat a helyzeteket, ahol a „hibás” énje lelepleződhet.
A megoldás: Az egyéni fejlődés hangsúlyozása. Hasonlítsuk a gyermeket önmagához. „Látod, mennyit fejlődtél a múlt hónaphoz képest? Nagyon büszke vagyok rá, hogy kitartóan gyakoroltál!”
Feltételes szeretet és az elhagyástól való félelem
A feltételes szeretet a legveszélyesebb eszköz, mert a gyermek legalapvetőbb szükségletével játszik: a biztonsággal és a kötődéssel. A feltételes szeretet azt jelenti, hogy a szeretetünket és elfogadásunkat a gyermek teljesítményéhez vagy viselkedéséhez kötjük. Bár a szülők ritkán mondják ki direktben, hogy „Nem szeretlek, ha…”, a finomabb megfogalmazások is mélyen beépülnek a gyermeki tudatba.
„Ha nem eszed meg, szomorú leszek.”
Ez a mondat a gyermekre hárítja a szülői érzelmi állapot felelősségét. A gyermek azt tanulja meg, hogy az ő feladata a szülő boldogságának biztosítása, ami hatalmas teher. Hasonlóan káros: „Ha nem viselkedsz jól, nem jön veled a Mikulás/nem megyünk játszótérre.” Bár ez fegyelmezésnek tűnik, valójában a szeretet megvonásával fenyeget (még ha csak szimbolikusan is, a közös élmény megvonásán keresztül).
A feltételes szeretet hatására a gyermek úgy érzi, folyamatosan teljesítenie kell a szeretetért. Ez felnőttkorban perfekcionizmushoz, állandó megfelelési kényszerhez és a belső érték hiányához vezet. A gyermek nem tanulja meg, hogy ő önmagában, feltételek nélkül is értékes, hanem azt, hogy csak a „jó” teljesítménye vagy viselkedése révén érdemel szeretetet.
| Káros mondat (Feltételes) | Helyettesítő mondat (Feltétel nélküli) |
|---|---|
| „Nagyon szomorú vagyok, amiért rossz jegyet kaptál.” | „Látom, csalódott vagy a jegyed miatt. Tudom, hogy képes vagy jobban is teljesíteni.” |
| „Ha nem vagy csendben, otthagyunk.” | „Szeretném, ha most csendben lennénk. Ha ez nehéz, keressünk egy nyugodt helyet, ahol leülhetsz.” |
| „Miért nem tudsz végre felnőni?” | „Látom, küzdesz ezzel a feladattal. Mit tehetnék, hogy segítsek a következő lépésben?” |
A szülői elvárások súlya: A teljesítménykényszer
Sok szülő a saját, be nem teljesített álmait vetíti gyermekeire, vagy egyszerűen csak a társadalmi nyomás hatására túlzottan magas elvárásokat támaszt. Amikor a gyermek folyamatosan azt érzi, hogy nem tud megfelelni ennek a nyomásnak, az krónikus szorongáshoz és az „én nem vagyok elég jó” érzésének internalizálásához vezet.
„Ennél többet vártam tőled.”
Ez a mondat, gyakran egy iskolai kudarc vagy egy sportesemény után elhangozva, nem a fejlődésre ösztönöz, hanem a szégyenérzetet erősíti. A gyermek azt hallja, hogy a szülői szeretet és büszkeség mértéke az ő teljesítményétől függ. Ez a fajta nyomás kiöli a belső motivációt (intrinsic motivation), és helyette külső motivációt (a szülő elismerésének elnyerése) helyez a fókuszba.
A gyermeknek meg kell értenie, hogy a szülői szeretet nem a teljesítmény függvénye. Amikor a gyermek kudarcot vall, a szülő feladata nem a kritika, hanem a biztonságos bázis nyújtása. A kudarc lehetőséget ad a tanulásra, de csak akkor, ha a gyermek nem fél attól, hogy a hibáért elutasítás jár.
Ahelyett, hogy a teljesítményt kritizálnánk, fókuszáljunk az erőfeszítésre és a kitartásra. Ezzel az ún. növekedési gondolkodásmódot (growth mindset) támogatjuk, ahol a gyermek hisz abban, hogy a képességei és intelligenciája fejleszthető. A mondat, amire szüksége van: „Látom, mennyire keményen dolgoztál. Ezt tanultuk ma ebből a tapasztalatból?”
A felelősség áthárítása és a bűntudat keltése
Gyakran előfordul, hogy a szülő a saját frusztrációját, stresszét vagy kimerültségét a gyermekre vetíti, ezzel bűntudatot keltve benne a szülő rossz közérzete miatt.
„Miattad vagyok ilyen ideges.”
Ez a mondat ártalmas, mert a gyermek azt gondolja, ő felelős a szülő felnőtt érzéseiért és boldogságáért. A gyermeknek még nincsenek meg azok az érzelmi eszközei, hogy feldolgozza azt a súlyt, amit a szülői boldogság terhe jelent. A szülői idegesség, fáradtság vagy düh a szülőé, és a felnőtt feladata a saját érzelmi szabályozása.
Ha a gyermek azt hallja, hogy ő okozza a szülő boldogtalanságát, a belső narratívája az lesz: „Káros vagyok. Jobb lenne, ha nem is léteznék, vagy ha láthatatlan lennék.” Ez a fajta bűntudat a személyes felelősségvállalás torzult formáját eredményezi, ahol a gyermek túlzottan igyekszik mások kedvében járni, és felnőttként is nehezen húz határokat.
Ha fáradtak vagyunk, és a gyermek viselkedése idegesít, sokkal konstruktívabb (és hitelesebb) az „én-üzenet” használata: „Most nagyon fáradt és feszült vagyok, és szükségem van tíz perc csendre, hogy megnyugodjak.” Így a szülő modellálja az egészséges érzelmi szabályozást, anélkül, hogy a felelősséget a gyermekre hárítaná.
A fenyegetés és a félelemkeltés romboló hatása
A fenyegetések, különösen azok, amelyek fizikai vagy érzelmi elhagyással járnak, mélyen aláássák a gyermek biztonságérzetét. Bár a fenyegetés rövid távon azonnali engedelmességet válthat ki, hosszú távon csak a félelemre épülő kapcsolatot erősíti, nem pedig a tiszteleten alapuló együttműködést.
„Ha még egyszer megcsinálod, megjáród!”
A szülői hatalommal való visszaélés rontja a bizalmat. A gyermeki léleknek szüksége van arra a tudatra, hogy a szülői otthon biztonságos menedék. Amikor a szülő fenyegetőzik, a gyermek azt tanulja meg, hogy a világ ijesztő hely, és még a legközelebbi személy is potenciális veszélyforrás lehet. Ez a bizonytalanság szorongásos kötődéshez vezethet.
A fenyegetés helyett a következményekről kell beszélnünk. A következménynek logikusnak és arányosnak kell lennie a viselkedéssel, és nem a szülői harag szüleményének. Például, ha a gyermek nem pakolja el a játékait, a logikus következmény az, hogy addig nem játszhat velük, amíg el nem pakolja. Ezzel a gyermek megtanulja az ok-okozati összefüggést, nem pedig a szülői haragtól való félelmet.
A fegyelmezés célja a tanítás, nem a büntetés. A félelemre épülő fegyelmezés csak látszatmegoldást nyújt, miközben rombolja a belső biztonságot.
A személyes határok áthágása és a belső hang elhallgattatása
A gyermek önbizalmának fejlesztéséhez elengedhetetlen, hogy megtanulja felismerni és képviselni a saját határait. Ha a szülő folyamatosan figyelmen kívül hagyja vagy megsérti a gyermek autonómiáját, azt üzeni, hogy a gyermek igényei kevésbé fontosak, mint a szülő kényelme vagy akarata.
„Nincs jogod ehhez, amíg a házamban élsz!”
Bár a szülői tekintély fontos, ez a mondat a gyermek önálló akaratát és személyes terét kérdőjelezi meg. Különösen a kamaszkorban, amikor a gyermek éppen a függetlenségét próbálja kialakítani, ez a fajta autoriter kommunikáció lázadást vagy teljes behódolást válthat ki. A behódolás hosszú távon ahhoz vezet, hogy a felnőttkorban is nehezen tudja képviselni az érdekeit, és könnyen áldozattá válik.
A gyermeknek meg kell tanulnia a felelősségteljes autonómiát. Ez azt jelenti, hogy a szülő fokozatosan ad teret a döntéshozatalra, és tiszteletben tartja a gyermek nemét, amennyiben az nem veszélyezteti a testi épségét vagy mások jogait. „Nem akarok most öltözni, hideg van!” helyett: „Értem, hogy hideg van. Melyik pulóvert szeretnéd felvenni, a kéket vagy a zöldet?” Ezzel tiszteletben tartjuk az érzését, de mégis a kívánt irányba tereljük a cselekvést, megtanítva a döntéshozatal felelősségét.
A nonverbális kommunikáció pusztító ereje
Nem csak a kimondott szavak okoznak sebeket. A gyermekek rendkívül érzékenyek a szülői testbeszédre, a hangnemre és az arckifejezésekre. Egy lekezelő sóhaj, egy lekicsinylő szemforgatás, vagy egy elutasító gesztus ugyanolyan mélyen ronthatja az önbizalmat, mint a legélesebb kritika.
Amikor a szülő a szavaival mást mond, mint amit a testbeszéde sugall, a gyermek a nonverbális üzenetet fogja elhinni. Ha azt mondjuk: „Persze, szeretlek”, de közben elfordulunk, vagy feszültek vagyunk, a gyermek azt érzi: „Valami nincs rendben velem, de nem tudom, mi az.” Ez a kettős üzenet (double bind) szorongást és zavart okoz a gyermekben, mivel nem tudja, melyik valóságnak higgyen.
Ezért a tudatos kommunikáció magában foglalja a szülői testbeszéd ellenőrzését is. Ha feszültek vagyunk, szánjunk időt a megnyugvásra, mielőtt a gyermekhez fordulunk. A hiteles jelenlét azt jelenti, hogy a szavaink, a hangnemünk és a testünk egyazon üzenetet közvetítik: elfogadást és feltétel nélküli szeretetet.
Hogyan orvosolhatjuk a hibákat? A bocsánatkérés ereje
A tökéletes szülő nem létezik. Mindannyian hibázunk, és néha elszakad a cérna, és kimondunk olyan mondatokat, amiket később megbánunk. A különbség a tudatos és a nem tudatos szülő között az, hogy az előbbi képes helyreállítani a kapcsolatot (repair the rupture) a hiba után.
A bocsánatkérés nem a tekintély elvesztését jelenti, hanem a gyermeknek tanúsított tisztelet jele. Amikor bocsánatot kérünk, a következőket tanítjuk a gyermeknek:
- Mindenki hibázik, még a szülők is.
- A hibákat helyre lehet állítani.
- A te érzéseid fontosak, és bántottalak.
- A felelősségvállalás fontos.
A bocsánatkérésnek őszintének és konkrétnak kell lennie. Ne használjunk „de” szót: „Sajnálom, hogy kiabáltam, de te is felidegesítettél.” Helyette: „Sajnálom, hogy azt mondtam, hogy ügyetlen vagy. Nagyon dühös voltam, de ez nem ad jogot arra, hogy megbántsalak. A te hibád nem tesz téged ügyetlenné.” Ezzel érvényesítjük a gyermek érzéseit, és megerősítjük, hogy a viselkedése és az ő személye különválasztható.
A romboló mondatok helyettesítése: A pozitív megerősítés stratégiái
Ahhoz, hogy elkerüljük a romboló mondatokat, tudatosan kell dolgoznunk a nyelvünkön. A cél a leíró dicséret és az „én-üzenetek” használata, amelyek a gyermekre gyakorolt hatásunkról szólnak, nem pedig a gyermek címkézéséről.
A dicséret tudománya: A folyamat dicsérete
Ahelyett, hogy a gyermek eredményeit dicsérnénk („Okos vagy!”), dicsérjük az erőfeszítést, a stratégiát és a kitartást. Ez növekedési gondolkodásmódot alakít ki, és megtanítja a gyermeket, hogy a siker kulcsa a munka, nem pedig egy veleszületett képesség.
Példák leíró dicséretre:
- „Látom, mennyi időt töltöttél a rajzzal. Tényleg látszik, hogy mennyire odafigyeltél a részletekre.” (Az erőfeszítés dicsérete)
- „Nagyszerűen megoldottad ezt a konfliktust a testvéreddel. Tök jó, hogy képes voltál csendben maradni, és elmagyarázni a helyzetet.” (A stratégia dicsérete)
- „Bár nehéz volt a feladat, nem adtad fel. Ez a kitartás nagyon sokat jelent!” (A kitartás dicsérete)
Az „én-üzenetek” alkalmazása
Az én-üzenetek segítenek kifejezni a szülői érzéseket anélkül, hogy a gyermeket hibáztatnánk. Ezek a mondatok három részből állnak:
- A viselkedés leírása: Amikor (konkrétan mit csinálsz)…
- A szülői érzés: Én úgy érzem…
- A hatás: Mert…
Például, ahelyett, hogy „Ne kiabálj!”, mondhatjuk: „Amikor ilyen hangosan kiabálsz, én nagyon feszültnek érzem magam, mert nehéz koncentrálnom arra, amit mondasz.” Ez a forma megtanítja a gyermeket arra, hogy a tetteinek hatása van másokra, de nem támadja meg a személyiségét.
A hosszú távú következmények: A felnőtt önbizalom gyökerei
A gyerekkori negatív verbális környezet hatásai nem tűnnek el a felnőtté válással. A gyermekkorban elsajátított belső hang lesz az a kritikus hang, amely felnőttként is folyamatosan kísér bennünket. Azok a felnőttek, akiket gyakran kritizáltak, címkéztek vagy összehasonlítottak, gyakran küzdenek az alábbi problémákkal:
1. Perfekcionizmus és a kudarctól való félelem
Ha a szeretet feltételes volt, a felnőtt folyamatosan igyekszik tökéletes lenni, mert a belső hang azt súgja, hogy a hibázás a szeretet elvesztését jelenti. Ez a szorongásos perfekcionizmus kiégettséghez és a kockázatvállalás elkerüléséhez vezet.
2. Gyenge határhúzás
Akiknek gyerekkorában nem validálták az érzéseit, vagy akiket bűntudattal terheltek, felnőttként nehezen mondanak nemet, és könnyen engedik, hogy mások kihasználják őket. A mások kedvében járás a gyerekkori megfelelési kényszerből fakad, amely a szülői elfogadásra irányult.
3. Önértékelési zavarok
A „buta”, „ügyetlen” vagy „hisztis” címkék mélyen beépülnek az önképbe. A felnőtt folyamatosan kétségbe vonja a saját képességeit, még akkor is, ha objektíven sikeres. Ez az internalizált kritikus hang aláássa a karriert és a párkapcsolatokat.
A gyermeki önbizalom fejlesztése tehát nem egy opcionális nevelési eszköz, hanem a gyermek mentális egészségének alapja. Minden egyes nap, minden egyes kommunikációs interakcióban dönthetünk úgy, hogy építjük vagy romboljuk a gyermek belső erősségét. A tudatosság, az empátia és a helyreállítás képessége a kulcs ahhoz, hogy a szavaink ne sebeket ejtsenek, hanem biztonságos alapot teremtsenek a gyermek egész életére.
Összefoglaló táblázat a káros és támogató nyelvezetről
A szülői nyelv megváltoztatása időt és gyakorlást igényel. Az alábbi táblázat segít a leggyakoribb negatív minták felismerésében és a pozitív, támogató alternatívák bevezetésében.
| Romboló mondat (Címkézés, Minősítés) | Támogató alternatíva (Leírás, Érvényesítés) | Milyen önbizalom-romboló üzenetet hordoz? |
|---|---|---|
| „Miért nem vagy olyan, mint a testvéred?” | „Látom, a matek most nehéz, de nézzük, miben vagy erős. Miben tudnál segíteni a testvérednek?” | Összehasonlítás, kisebbrendűségi érzés. |
| „Ne sírj, nincs nagy baj!” | „Látom, ez nagyon felkavart/fáj neked. Én itt vagyok, és megértem, hogy szomorú vagy.” | Az érzések érvénytelenítése, elfojtásra tanítás. |
| „Ennél többet vártam tőled.” | „Nagyon keményen dolgoztál ezen. Mit tanultál a folyamatból, ami legközelebb segíthet?” | Feltételes szeretet, teljesítménykényszer. |
| „Te mindig elrontasz mindent.” | „Most elrontottad, de ez egy lehetőség a tanulásra. Nézzük meg, hogyan tudjuk kijavítani.” | Negatív címkézés, fixált gondolkodásmód kialakítása. |
| „Miattad nem tudok pihenni.” | „Fáradt vagyok, és szükségem van 10 perc csendre. Utána újra tudunk együtt játszani.” | A szülői felelősség áthárítása, bűntudat keltése. |
A szülői kommunikáció nem csupán a gyermek fegyelmezéséről szól, hanem az ő belső világának formálásáról. Ha tudatosan választjuk a szavainkat, és az elfogadás, a tisztelet és az érzelmi validáció nyelvén szólunk a gyermekünkhöz, egy olyan belső erőt adunk a kezébe, amely felnőttként a legnehezebb időkben is megtartja őt. Ez a feltétel nélküli elfogadás az igazi alapja a stabil és egészséges önbizalomnak.
A gyermekünk nem egy üres lap, amit a saját elvárásainkkal írhatunk tele, hanem egy egyedi, fejlődő lélek, akit a mi támogató szavaink segítenek kibontakozni. Ne feledjük: a szavak, amelyeket ma kimondunk, a gyermekünk holnapi belső hangjává válnak.
